Diana Laufenberg, pedagógus, több mint 15 éve tanít középiskolában, társadalomtudományt.
Történetmesélését a nagymamájával kezdi, aki 1931-ben fejezte be a nyolcadik osztályt, ahova azért járt, hogy információt szerezzen, mert az információ benne volt a tankönyvekben, az iskolában. Amikor Diana gyerek volt, akkor már a házukban volt egy enciklopédia gyűjtemény, ami rendkívüli volt, hiszen már nem kellett a könyvtárba mennie az információért; az információ ott volt házon belül. Ez teljesen más volt, mint amit az előző generációk megtapasztaltak és megváltoztatta az információhoz való hozzáállást is.
Diana példákon keresztül mutatja be, hogy mennyire megváltozott az oktatás helyzete, lehetőségei a világ változásával. Eljut ahhoz a példához is, amikor először kérte meg a hetedikes, nyolcadikos tanulóit, hogy készítsenek kisfilmet akkor, amikor még igazán kevesen tudták, hogy hogyan kell filmet készíteni számítógépen.
Az utolsó kérdése az volt a kisfilmeknek: Hogyan akarod használni a saját életed, hogy az pozitívan hasson más emberekre? A dolgok, amiket ezek a gyerekek mondanak, az rendkívüli.
Tehát mit teszel, ha az információ ott van körülötted? Miért járnak a gyerekek iskolába, ha az információ megszerzéséhez erre nincs szükségük?
De amikor eszközt adsz a tanulóknak, hogy megszerezzék a tudást, meg kell barátkozni a gondolattal: a gyerekek – a tanulási folyamat részeként – hibázni fognak. A tanulás magában hordoz egy adag hibát is, és a hibázás építő jellegű a tanulási folyamatban.
Minden és mindenki arról beszél manapság, hogy lehetetlen fenntartani az oktatási rendszert, mert nincs értéke és minősége, mert mi nem akarunk szabványteszteket és mi nem akarjuk az „egy jó válasz” kultúráját.
Lehet jobban csinálni és itt az ideje jobban csinálni.
Szeretettel ajánljuk Diana Laufenberg előadását.
