Illés Anikó Szlovákiában élő pedagógus, aki jövőre lesz, hogy 30 éve dolgozik alsó tagozatos tanítóként. Tavaly ismerkedett meg a Boldogságóra program módszertanával és egy csapásra beleszeretett. Azóta több képzést is elvégzett, jelenleg a Pozitív Pedagógia Campus tagja. Vele beszélgettünk.
1992-ben végeztem el a főiskolát, mindig is alsó tagozatos tanítónéninek készültem. Ez volt a szívem vágya. Nekem ez nem munka hanem hivatás. Nagyon szeretem. Jövőre 30 éve lesz, hogy tanítok. Még kimondani is sok.
Ennyi évnyi tanítás után is szükség van arra, hogy új dolgokat ismerj meg a pedagógia területén?
Én Felvidékről származom, Szímőről, ahonnan Jedlik Ányos István is, a szóda feltalálója. Szímő Komáromtól 35 km-re található és én ugyan egy másik faluban születtem, de több évtizede itt vagyok tanítónéni. 30 év nagyon sok idő és nem szeretnék kiégni. Szeretek új dolgokat megtanulni, új dolgok után kutatni. Nekem azt hozta a pandémia, hogy tavaly novemberben részt vettem az Első Pozitív Pedagógia és Nevelés Konferencián. Hiszek a sorsszerűségben, hiszek abban, hogy semmi sem véletlenül kerül az ember útjába. Úgy éreztem, hogy ez éppen a legjobbkor jött. Megvettem az előadások anyagát is, így azóta többször is visszanéztem. Március 20-án a Boldogság világnapján részt vettem az alapítvány által szervezett második online Boldogság Világnap Konferencián is, ami szintén lenyűgöző volt. A Boldogságóra program a konferenciával csöppent az életembe. Elkezdtem utána kutatni, megtudtam, hogy milyen társasjátékok vannak, milyen könyvek, cd-k, kártyák. Most februárban rendeltem meg magamnak az alsós boldogságóra kézikönyvet. Mivel a tanfolyamot akkor még nem végeztem el, így boldogságórákat még nem tartottam, viszont elneveztem boldogság perceknek, amit becsempésztem egy – egy tanítási órába. Az lehetett olvasás vagy éppen matematika. Bagdi Bella Pozitív mondókájára tanultunk meg tízig számolni a gyerekekkel, játszottuk, énekeltünk, mutattuk.
Aztán decemberben jött a pandémiás helyzet itt a községünkben is, ezért két hónapra az iskolánk bezárt. December 8-án fejeztük be a jelenléti oktatást, és kerek két hónap maradt ki, mert február 8-án kezdtük újra. Mivel nekem elsőseim vannak ezért meg is ijedtem kicsit, hogy hogyan fogom megoldani ezt a helyzetet.
Ekkor vettem nagy hasznát ezeknek a videóknak, mert a videók által kezembe kerültek olyan könyvek, amelyekből sok mindent merítettem. Néha főzés közben is ezeket nézem és jegyzetelek egy-egy gondolatot.
A gyerekeim – a kis elsősök - is nagyon szeretik a programot. Mindössze 10-en vannak, és azt is el kell mondanom, hogy nálunk sok a hátrányos helyzetű gyermek, ebben az osztályban öten is vannak. Velük külön, még differenciáltan is kell foglalkozni. Rám az jellemző, hogy én sem szeretek az órán unatkozni, szeretek játékosan tanítani. Ezért nekem ezek a boldogságórák tényleg boldogságot jelentenek! Amíg a záródolgozatomat készítettem, addig a napközis kolléganő besegített nekem, amiért nagyon hálás vagyok! Ő festette meg a hálafánkat, amit ki is tettük az ajtóra. A szépen elkészített faleveleket lamináltam, erre kerültek a hálamondatok, ugyanis mi minden reggel hálával kezdjük a napot. Elmondjuk, hogy ki miért hálás, és ha jönnek új ötletek azt is mindig kitesszük a hálafára. Már van örömfalunk is, meg boldogság tenyerünk, amire az örömpillanatainkat rakjuk. De boldogságmorzsákat viszek be az egyes tantárgyakba is.
Különösen amikor az online oktatásra kényszerültünk, akkor vettem igazán hasznát, mivel egy-két tanulólányom akik nagyon akarnak teljesíteni, megijedt a problémáktól és komolyan aggódtak, hogy „Hogy fogunk írni?” Nagyszerű szülőkre, nagyszülőkre akadtam, akik nagyon sokat segítettek. Bagdi Bella dalokat mutattam meg nekik, játszottuk, mutattuk, mantráztuk. Volt hogy egy anyuka odaszaladt hogy ezt ő is velünk akarja táncolni.
Ezek a kis tanulóim nagyon szeretnek iskolába járni, és már csütörtökön felteszik a kérdést, hogy tanítónéni ugye még nem péntek van? Még jövünk iskolába?
Őértük érdemes felkelnem.
De természetesen nem ebbe a „hurrá optimizmusba” estünk át, hogy minden szép. Imádják például a Veres-Lukács Lilla, boldogságóra trénertől tanult ,,Hát ez fantasztikus!“ játékot, amikor feltesszük az optimista szemüveget. Kiszakadt a harisnya? Persze az szomorúság, de ha feltesszük az optimista szemüveget akkor azt is láthatjuk például, amit az egyik kis elsősöm modott, hogy akkor anyukája varrhat rá valami szépet.
A szerencsés időzítés mellett volt valami más oka is, hogy elkezdted a programot?
Azt látom, hogy a világ egyre depressziósabbá válik, a gyerekek és felnőttek is hamar kiégnek.
Én nem szeretnék kiégni. Van bennem valami gyermeki lélek, én talán ezért is tudok a gyerekekhez közelebb kerülni, játszani velük és megérteni őket. Úgy érzem – mivel ezek a kisdiákok 4 évig a gondjaimra vannak bízva – tehetek valamit azért, hogy a következő generáció kevésbé legyen depressziós és könnyebben küzdjön meg a nehézségekkel. Volt, aki feltette nekem azt a kérdést, hogy mi lesz velük azután, hogy innen elmennek? Hiszem, hogy nem fogják elfelejteni, amit itt kaptak, mert azt látom, hogy kis lelkivilágukra érzelmileg mennyire hat ez a program. Azt szeretném elérni, hogy olyan felnőttekké váljanak majd, akik már ilyen pozitív szemléletű, örülni tudó, magabiztosabb gyerekeket fognak nevelni.
Mi az, ami ebben a módszerben a leginkább megfogott téged?
Az élményszerűség, hogy mindent az élmények útján érünk el, az élmények nyújtják, az élmény kelti azt a jó érzést, az elégedettséget, a pozitív érzelmeket, ami aztán tartósabb örömhöz is vezet bennünket.
Azt szeretném, hogy a gyerekek tegyék félre a félelmeiket, mert ez az egész módszer, a boldogságóra képzés is arról szólt, hogy tegyük félre a félelmeinket, próbáljunk örülni minden apróságnak, örüljünk a mának a jelen pillanatnak.
Nekem ez az egész tanfolyam nagyon sokat jelentett. Szeretem fejleszteni a belső készségeimet, képességeimet, én ugyanezt szeretném a gyerekeknél is elérni. Megtalálni hozzájuk is a belső utat és elérni, hogy ők is saját magukban fedezzék fel azt. Most is tagja vagyok a Pozitív Pedagógia Campus-nak, azon belül az Erősségfókuszú Játékkurzusnak, ami csodálatos közösség. Általuk új érdekes, szakmai anyagokhoz, játékokhoz, beszélgetésekhez juthatunk hozzá.
Engedj meg, hogy elmeséljek egy saját tapasztalást. Számomra most, a pandémiás helyzettel vált elérhetővé ez a program, hiszen ilyen távolságból én nem tudtam volna résztvenni a képzésen. Valamelyik nap azon sajnálkoztam, hogy lassan 30 éve tanítok és sajnos csak most ismerkedtem meg ezzel a módszerrel, és így nem tudtam eszerint tanítani a régebbi osztályokat. Aztán eszembe jutott a képzésen tanult játék, feltettem az optimista szemüvegem, és máris láttam, hogy fantasztikus lehetőség, hogy megismertem ezt a kurzust, mert remélem még jócskán vannak előttem évek, amikor taníthatok és ezek a gyerekek mármegismerhetik a Boldogságóra programot. Milyen jó (,,Hát ez fantasztikus!“ )hogy éppen most, és nem 10 vagy 20 év múlva találtam rá erre a módszerre.
Ez a program engem minden téren fejlesztett. Nemcsak pedagógusként, de anyaként, kollégaként, barátként is.
Minden nap eszembe jutnak Teréz anya szavai: „Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb a veled való találkozás után, mint előtte.”
Arra törekszem, hogy a gyerekek érezzék, hogy jobb lett tőlem az életük és egy kicsit hozzájárulhattam, hogy ők is aztán ilyen fiatalokká és felnőttekké váljanak, és így tőlük is több legyen egy másik ember és maga az egész világ.
A Boldog Iskola és Boldog Óvoda pályázatra itt jelentkezhetsz!
