Amishi Jha idegtudós azt tanulmányozza, hogyan lehet az agy figyelmeztető rendszereit csúcsformában tartani nagy nyomáson. A Miami Egyetem laboratóriumában funkcionális MRI-t, elektrofiziológiai felvételeket és viselkedésanalízis-technikákat használ annak megértésére, hogy a figyelmünk miért vall néha kudarcot.
Azt a folyamatot vizsgálja, amelynek során agyunk eldönti, hogy mi a fontos az állandó információáramlásból. Jha szerint mind a külső zavaró tényezők (például a stressz), mind a belső (például az elmebolyongás) csökkentik figyelmünk hatalmát. De a jó hír, hogy néhány egyszerű technika fokozhatja a figyelemkoncentrációt.
Előadását az alábbi állítással és annak cáfolatával kezdi: Az emberek agyi kapacitásuk csak tíz százalékát használják.
„Neurológusként elmondhatom, hogy bár Morgan Freeman akkora méltósággal fejezte ki ugyanezt, amire csak a legnagyobb színészek képesek, az állítás teljesen hamis.”
Valójában az emberek száz százalékosan kihasználják agyi kapacitásukat.
Az agy roppant hatékony, energiaigényes szerv, ami teljesen kihasználható, és hiába működik teljes gőzzel, információ-túlterheltségtől szenved. Ennek a túlterheltségi problémának a leküzdésére az evolúció kifejlesztett egy megoldást: az agy figyelmi rendszerét.
A figyelem lehetővé teszi, hogy agyunk erőforrásait észleljük, átválogassuk, és az összes elérhető részre irányítsuk. Felfoghatjuk a figyelmet az agy vezéreként is. Irányuljon bármerre, az agy többi része követi. Bizonyos értelemben a figyelem az agy főnöke.
Ha a figyelem tényleg az agy főnöke, akkor vajon jó főnök? Jó irányba vezet minket? A nagy kérdés feltárásához három dolgot kellett tisztázni:
- Hogyan szabályozza észlelésünket?
- Miért téveszt meg minket, miért zavarodunk össze sokszor, miért leszünk zaklatottak tőle?
- Tehetünk-e valamit a zavarodottság ellen, képezhetjük-e az agyunkat pontosabb odafigyelésre azért, hogy erősebben és stabilabban figyelhessünk mindarra, amit teszünk?
Jeff Davies tengerészparancsnok történetét meséli el. A parancsnok egy floridai hídon állt, ám ahelyett, hogy nézelődött volna, gyönyörködött volna a kilátásban, élvezte volna a hűs óceáni szellőt, gyorsan hajtott, és azt fontolgatta, hogy lehajt a hídról. Később a parancsnok elmesélte, hogy keserves erőfeszítésébe telt, hogy ne tegye meg.
Ezután Amishi Jha nagyon érdekes kíséreteken keresztül bizonyítja, hogy a figyelem nagyon erőteljesen hat észlelésünkre. A stressz és az elkalandozás viszont csökkenti a hatékonyságát.
Miért kalandozunk el?
Részben azért, mert elménk kiváló időutazó. Többnyire tudattalanul csapong az időben még akkor is, ha koncentrálni akarunk. Amikor tudattalanul elkalandozunk, annak következményei lesznek: hibázunk, olykor fontos információkat mulasztunk el. Nehezen hozunk döntéseket. Stresszes időszakban még rosszabb, hiszen akkor minden egyszerre zúdul ránk. Nemcsak visszapörgetjük a múltat, hanem ott is ragadunk, a már megtörtént eseményeken rágódva, azokat újraélve vagy megbánva.
Vagy épp ellenkezőleg, stresszes állapotban a jövőbe ugrunk. Nemcsak hatékony tervezés céljából, hanem rémképeket látunk, és szorongunk a még meg nem történt és nyilván soha meg nem történő események miatt.
Tudunk ez ellen tenni valamit?
Amishi Jha boldogan jelenti, hogy igen.
Szeretettel ajánljuk előadását, amelyből azt is megtudhatjátok, hogy hogyan.
