Egy kedves kollégánk két évre ösztöndíjat kapott az Amerikai Egyesült Államokban lévő kiváló egyetemen és úgy gondolta, hogy ezt meg kell osztania idős szüleivel, akik egy kis erdélyi faluból származnak. Meghívta, hogy látogassameg őt idős édesanyja New Yorkban. Elintézett minden papírt, mivel édesanyja egy igazi rakott szoknyás, főkötős, klasszikus erdélyi anyóka, aki anyanyelvén kívül nem beszél semmilyen idegen nyelven, még románul is csak néhány szót. Minden elő volt készítve és édesanyja lelkére kötötte, hogy amikor kijön az utolsó hivatalos pult mögül a reptéren, akkor ne menjen sehová, nehogy elkeveredjen, ő majd megy érte.
De ugye ember tervez....
A hatalmas dugó miatt ugyanis legalább fél órás késéssel ért ki a reptérre. Természetesen rettenetesen aggódott, hogy az édesanyja vajon mit fog csinálni, mennyire meg lehet ijedve az erdélyi főkötős nénike egy 20 milliós városban. Ahogy kiért a reptérre, a következő kép tárul a szeme elé: Édesanyja egy két méter magas, fegyveres, egyenruhás afro-amerikai tiszttel beszélget. Teljesen elhűlt, hiszen édesanyja az anyanyelvén kívül nem beszél egy szót sem, s ahogy közelért látta, hogy nevetgélnek, társalognak, szemmel láthatóan jól megértik egymást. Akkor édesanyja elmesélte, hogy várta-várta a lányát, majd amikor látta, hogy nincs ott, akkor a hatalmas batyujával odament ehhez a fiatalemberhez és ékes csíki magyarságával megszólította. A fiatalember pedig, aki korábban Taszár mellett szolgált és így megtanult jó néhány szót magyarul nagyon kedvesen útbaigazította a nénikét, sőt megígérte, hogy ott marad vele, amíg a lánya meg nem érkezik.
Mekkora optimizmus kell ahhoz, hogy idegen nyelvet nem beszélve oda merjünk menni valakihez, akinek már a fizimiskáján is látszik, hogy valószínűleg nem ugyanazokat a meséket láttuk, és meg merjük szólítani?
Ez az a belső mozgatórugó, amit életbátorságnak hívunk, és ami tulajdonképpen az optimizmussal kéz a kézben jár.
Az optimizmus ugyanis egyfajta derű, egyfajta jóhiszeműség és reményteliség.
Olyan életszemlélet, ami azt vallja, hogy „valószínűleg, valami jó dolog fog történni.” „valószínűleg valami jó vár rám.”
Bizonyára érzitek, hogy ez az életszemlélet nem annyira divatos mostanában. Olyan benyomások érnek bennünket, olyan kultúrát alakítottunk ki magunk köré, ami leginkább az óvatosság, a rosszhiszeműség a felelősségteljes hozzáállás. Ezt várják mindannyiunktól és mi magunktól is ezt várjuk.
Hol lesz akkor az arany középút?
Emlékszem gimnáziumban Candide avagy az optimizmus kötelező olvasmány volt és ennek kapcsán egy jó barátommal sokat vitatkoztunk azon, hogy az optimizmus vagy a pesszimizmus az igazán követendő életstratégia. Melyik az, amivel jobban járunk, melyik az, ami megóv minket több bajtól vagy amelyik több fejlődési lehetőséget biztosít?
Persze kamasz srácként mi mással is tudtuk volna ezt szemléltetni, mint az ősi bölcsességgel:
A pesszimisták azt hiszik, hogy minden nő könnyelmű. Az optimisták ugyanezt remélik.
Ez persze rögtön felhívja a figyelmet arra, hogy nem a dolgok mások, hanem pusztán az, hogyan tekintük rájuk.
Megajándékozzuk-e a világot azzal, hogy valami jót tartogat nekünk? Készülünk-e a jó dolgok befogadására? Felkészítjük-e saját magunkat a pozitív érzések megtapasztalására és befogadására vagy kellő óvatossággal lezárjuk saját magunkat és ezzel a számunkra fontos ember életét is ezelől?
A saját hivatásomban és életemben ezt a jóhiszemű, odaforduló, talán olykor derűs, reményteli alapállást szeretem képviselni. Ez az, ami nekem és úgy tapasztalom meg, hogy a klienseimnek is segít átvészelni a nehézségeket.
Az optimizmus egyáltalán nem azt jelenti, hogy „minden jól van”.
Azt hiszem ezt nem állítaná egyikőnk sem. Nagyon fontos és valóban felelős dolog, hogy észrevegyük, hogy mi az, amit rosszul csináltunk, rosszul döntöttünk, ami nincs jól, amit csinálhatnánk jobban is. Az optimizmus arról szól, hogy mindent lehet jobbá tenni és mindenből kisülhet valami jó is. Tulajdonképpen ez egyfajta szemüveg.
Szemüveg arra, hogy megtaláljuk, hogy egy-egy nehézség mit tesz hozzánk, egy-egy megoldott élethelyzetből mit hoztunk magunkkal, mit tanultunk belőle.
Hogyan gazdagított bennünket egy nehéz nap?
Az optimizmus erőforrás lehet a saját életünkben és a közösségünk életében is.
Hiszen mindenki szeret olyan emberek társaságában lenni, aki jó érzésekkel ajándékoz meg minket és kerüljük azokat, akik negatívak.
Mindannyiunk szükséglete, hogy saját magunkat jónak élhessük meg.
Ennek az egyik forrása, hogy saját magunkban megtaláljuk a csíráit, a másik pedig, hogy egymást ajándékozzuk meg azzal az érzéssel, hogy a velünk töltött idő során a másik ember jónak élheti meg magát a kapcsolatunk által.
Saját magunk jónak megélésének forrása pedig a társainktól felénk áradó derű. Vagy úgy is mondhattam volna, hogy optimizmus.
Ezzel segítenek minket abban, hogy meglássuk saját jóságunkat, hogy felülemelkedjünk a nehézségeken, kételyeken, aggodalmakon, kudarcokon és válságokon.
Ez pedig a boldogság egyik forrása.
Kozma-Vízkeleti Dániel is előad a Boldogság Világnapján rendezendő online konferencián, amire ITT tudsz regisztrálni!
