A Boldogság Világnapi konferencián előadásomban a szavak kimondott erejével foglalkozom. Az alábbiakban az előadás néhány fontosabb témáját mutatom be.
Mi történik, mikor kimondunk egy szót? Miért lehet ennek terápiás hatása? Mára már talán evidenciának tekintjük, hogy a pszichoterápia során bizonyos feszültségek, eltemetett emlékek, szégyellt vágyak vagy más tabusított tartalmak szavakba öntése terhet vesz le rólunk.
De milyen mechanizmusok munkálkodnak a háttérben, amikor kimondunk valamit, és hogyan lehet a szavak segítségével nehézségből fejlődést kovácsolni? Hogyan lehet a szavak segítségével önmagunkat is jobban megismerni?
Az emberiség évezredek óta hisz a szavak varázserejében. Abban, hogy ha kimondunk vagy leírunk egy szót, egy mondatot, annak nem pusztán közvetlen jelentősége van, de akár egyfajta sorsbeteljesítő hatása is lehet. Gondoljunk itt akár a varázsigékre és az imákra, de akár az úgynevezett átoktáblákat is példaként hozhatnánk, melyeket már az ókorban is használtak hasonló, sorsformáló célzattal. Az alábbi átoktábla az i.e. V. századból, az ókori Görögországból származik, ahol egy jogi eset alakulását remélték megváltoztatni a szavak által előidézett isteni beavatkozással.
A szavak évezredek óta nem csak leírói, de alakítói is egy-egy kultúrának. Gyakran használt szavaink az emberi létezés alapvető funkcióival és céljaival kapcsolatosak, és az emberiségnek e szavakhoz köthető kollektív ismeretanyaga visszahat az egyes szavak jelentéssíkjaira, folyamatosan gazdagítva azokat. A legjobb példa erre talán a szerelem szavunk. Minél többször dolgozzák fel a szerelem témáját akár filmekben, akár irodalmi művekben, annál több jelentést és annál több asszociációt nyer a szerelem kifejezés. Ennek azonban van még egy következménye: a szerelemmel kapcsolatos elképzeléseinket és elvárásainkat jelentősen befolyásolhatják e szerelemábrázolások. Másként fogalmazva: milyennek is kellene lennie a szerelemnek? Hogy csak egy példát említsünk: a milliókhoz eljutó hollywoodi romantikus filmekben a szerelem forgatókönyve az alábbi: csak akkor lehet igazi szerelemről beszélni, ha azt hosszas szenvedés előzi meg. A szerelem ennek értelmében egy hosszú, nehéz küzdelem, és az azt követő egymásra találás eredménye. A szenvedély és a szenvedés eszerint kéz a kézben jár együtt. Mindez kísértetiesen hasonlít arra, ahogyan a borderline személyiségzavarral küzdő kliensek szerelmi kapcsolataikban működnek…
Melyek azok a tényezők, amik megakadályoznak minket abban, hogy kimondjunk dolgokat?
Az egyik ilyen hátráltató tényező az érzelmek túlszabályozása. Sokszor kontrollt gyakorolunk önmagunk felett, túlságosan is átgondolva, mi az, amit ki szabad vagy ki illik mondani.
Depresszió esetén például nagyon is jelentős probléma az érzelmek túlszabályozása. A másik végletként a hiperaktivitással küzdők említhetők. Számukra éppen az impulzusok kontrollja okoz nehézséget, és így az érzelmek alulszabályozottsága figyelhető meg.
A másik ok lehet, ha nem érezzük magunkat elég kompetensnek, hogy megnyilvánuljunk egy adott témában.
Nem értek hozzá, nem merek véleményt alkotni.
Ez adódhat dominancia-alárendelődés viszonyból vagy az önértékelés problémáiból. Így vagy úgy, de azt gondoljuk, nem vagyunk elég értékesek ahhoz, hogy amit mondunk, annak valamiféle megszívlelendő újdonságértéke lehetne.
Előfordulhat az is, hogy túlzottan tapintatosak vagyunk és nem akarunk olyan dolgokat kimondani, ami esetleg a másik embernek sértő lehet. De az is akadályozó tényező lehet, ha úgy gondoljuk, a másik ember úgyis tudja, mire gondolunk (de legalábbis tudnia ”kellene”!). Feltételezzük, hogy a másik fél ismer minket annyira, hogy félszavakból, vagy szavak nélkül is kitalálja, mit akarunk valójában. Ha pedig mégsem képes erre, azzal alapot szolgáltat arra, hogy megsértődhessünk, és sértettségünk kifejezésével hatalmi játszmákba kezdjünk. Leggyakrabban párkapcsolati konfliktusoknál látjuk, hogy éppen ezeket a helyzeteket lehetne verbális úton, a szavak segítségével könnyen rendezni, megelőzve a további passzív-agresszív kínzásokat.
Végül fontos megemlítenünk, hogy vannak olyan tabutémák, amiket a társadalom szabályrendszere tart kimondatlanul. Ezek általában olyan témák/érzések/gondolatok, amik valamilyen szempontból szerves részét képezik saját identitásunknak. Ilyen például a szexualitásunk, a vallásunk, a politikai szimpátiánk vagy olyan kényes témák, mint a függőségeink.
Azáltal, hogy e témákat rendszerint tabusítjuk, valójában saját identitásunk kifejezésében gátoljuk le magunkat. Így jutunk el odáig, hogy ösztöneinket, vágyainkat, belső gondolatainkat egy civilizációs szabályrendszer tartja kordában, és mivel őszinte szavakba nem önthetjük, hát álszent ideológiák formájában ”szavasítjuk” vagy tünetek képében szomatizáljuk őket. Ilyen értelemben a szorongás vagy éppen a depresszió – bár jól tudjuk, hogy neurobiológiailag, genetikailag is kódolt zavarok – valójában tekinthetők kulturális mellékterméknek is, belénk rekedt szavak és cselekvések tünetek formájában való megnyilvánulásanak.
