Blogunkkkal feltett szándékunk, hogy olyan írókra, gondolkodókra, írásokra is felhívjuk a figyelmeteket, akikre csak úgy, akár véletlenül is rátaláltunk és érdemesnek tartjuk arra, hogy megosszuk Veletek. Ebben az írásban számos hasznos, gyakorlati útravalót találtok a gyerekneveléshez, ráadásul egy olyan pszichológus, írótól - Nick Wignall-tól – aki gyakorló édesapa is.
A cikk végén megtaláljátok az eredeti írást is, ha egyéb gondolatait is meg szeretnétek ismerni.
Annak ellenére, hogy pszichológus, író és apa vagyok, soha nem írtam semmit a gyermeknevelésről. Ami vicces, mivel messze ez a legkeresettebb téma, amit olvasóimtól kapok. Azt gondolom, hogy azért mert a gyermeknevelés szinte elsöprően összetett és nehéz feladat. Őszintén szólva, egy kicsit megijedtem attól, hogy elmondjam a saját gondolataimat és javaslataimat ezzel kapcsolatban, mert első kézből tudom, milyen nehéz és mennyire más minden szülő helyzete. Szóval, nem vagyok annyira biztos benne, hogy van jó válaszom az összes kérdésre. Egy embert nevelni nehéz.
Kétségei ellenére cikkében a pszichológia és a mentális egészség 6 általános alapelvét fogalmazza meg és mutatja be nekünk úgy, hogy közben rávilágít, hogyan alkalmazhatók ezek a gyermeknevelésre.
A 6 általános alapelv
Érvényesítés (Validation)
Az Érvényesítés azt jelenti, hogy úgy kommunikálunk egy másik emberrel, hogy az aggodalmait érvényesnek, valóságosnak és érthetőnek fogadjuk el.
Miről is van itt szó? Wignall szerint minden, a gyermekünket ért fájdalomra, nehéz helyzetre van nagyon gyors és sztenderd válaszunk, amelynek célja nem más, mint hogy minél előbb kirántsuk a gyermeket abból a helyzetből, amiben van. Hiszen ki szereti látni a gyermeke fájdalmát? Ha egy kisfiú elesik és sírva fakad, azonnal, jönnek a válaszok:
Minden rendben! Ne sírj! Ne félj, ez csak egy kis horzsolás, vagy ha a kamaszunkat kidobta a barátnője máris jönnek a tipikus mondatok: Jobb lesz neked nélküle! Sok hal van a tengerben.
Látszólag megnyugtatjuk a gyereket, de mit is teszünk valójában? Azt üzenjük, hogy a fájdalmad nem olyan fontos, hogy nem igazán kell vele foglalkozni. Pedig bármennyire is fájdalmasak, az érzések nem problémák. Csak azért, mert az érzéseket rossz érezni ez nem jelenti azt, hogy ez maga rossz volna. Hogy is néznének ki a fenti mondatok átitatva ezzel a tudásunkkal?
Ó kicsim, tényleg alaposan megsérültél! Mondd el mi történt! Megértem, hogy megijedtél attól, hogy vérzik. Vagy az elhagyott kamaszunk esetében: Drágám sajnálom! Tudom mennyire törődtél vele! Szomorúnak látszol...hú emlékszem én mennyire kivoltam az első szakításkor. Azt éreztem, hogy soha többé nem fogok így érezni senki iránt.
Fontos tehát, hogy mielőtt áttérünk a megnyugtatásra, azt előzze meg a Validálás, az Érvényesítés lépése, amiben elismerjük a gyermekünk problémáját és együttérzünk vele.
Funkcionális elemzés (Functional Analysis)
A Funkcionális Elemzés lényege, hogy megtanuljuk gyerekeink viselkedését mechanikusan és ne erkölcsileg megítélni.
Lássuk mit jelent ez!
Gyermekeink viselkedését leggyakrabban azon a lencsén keresztül ítéljük meg, amire az van írva „hogy kellene viselkednie”.
Ha kizárólag ebből a szögből látjuk a gyerekünk viselkedését, akkor ez nagyon komoly problémát okozhat szülőnek és gyereknek egyaránt. A szülők végül csalódottak lesznek – hiszen a gyerek nem felel meg a „hogyan kellene” kategóriának, a gyerek pedig teljesen összezavarodott, hiszen egyetlen gyermek sem tud tökéletesen megfelelni a szülei elvárásainak. Wignall elmesél egy történetet a 3 éves lányáról, aki egyik éjszaka felébredt, és az anyukája visszavitte a szobájába, hogy elaludjon. Kis idő múlva, amikor Wignall benézett a gyerekszobába látta, hogy a kislánya játszik a földön és egyáltalán nem azt csinálja, amit a szülei elvártak volna tőle.
A „Mit csinálsz itt, miért nem alszol ahogyan anyukád mondta?!” mondat helyett visszaemlékezett a saját gyerekkorára, és felidézte, hogy mennyi mindentől félhet egy 3 éves. Hamar kiderült, hogy gyermeke a vihartól ijedt meg és a legjobb ijedtségűzőnek azt gondolta, hogyha játszik kicsit a babáival, akik mindig megnyugtatják. Néhány ölelés, egy kis ringatás és a kislánya nem félt már, szinte azonnal elaludt.
Differenciált megerősítés (Differential Reinforcement)
A pozitív viselkedés rendszeres megerősítése, szisztematikus ösztönzése és a negatív viselkedés visszatartása.
Nick Wignall a differenciális megerősítés alkalmazásával kapcsolatban egy olyan ügyfele példáját hozza fel, aki azért küzdött, hogy 10 éves lánya rendbe tegye otthonában a holmijait.
Mint a legtöbb szülőnek, neki is az volt a célja, hogy megváltoztassa lánya rossz szokását. Isten tudja, hány órát és mennyi energiát fektetett abba, hogy próbálja meggyőzni a lányát arról, hogy játék után a dolgokat vissza kell tenni a helyére, és ez a helyes cselekedet, és hogy nem túl jó dolog rendetlenséget hagyni maga után.
Amikor ez az intellektuális stratégia kudarcot vallott, akkor olyan fenyegetésekre váltott, mint a „ma este nincs iPadezés” vagy a klasszikus „hétvégi extra házimunkát kell végezned”. Sajnos az anyuka többnyire annyira kimerült és túlterhelt volt - részben a lánya viselkedésének megváltoztatására irányuló folyamatos erőfeszítése miatt - hogy gyakran elfelejtette beváltani fenyegetéseit, vagy egyszerűen túl kimerült volt a végrehajtásukhoz. Nem meglepő, hogy lánya viselkedése nem javult sőt, egyre rosszabb lett.
Wignall ekkor javasolta a differenciális megerősítés módszerét.
Hogy is néz ki ez a gyakorlatban?
Éberen figyelni minden olyan példára - legyen az bármilyen kicsi is -, mikor a kislány akármilyen rendrakó magatartást tanúsít. Például vacsora után az edényeket a mosogatóba teszi. Ezt követően következetesen megdicsérni lányát érte, őszintén mondva neki: „Köszönöm, édesem. Nagyon értékelem, amikor a mosogatóba teszed a használt edényeidet."
Érzelemtől mentes beszélgetést folytatni a lányával a rendetlenség megszüntetéséről és arról, hogy mire számíthat helyette (a takarítás azonnali elvégzése után), és mi fog történni, ha ez nem történik meg (a nap hátralévő részében nem használhat iPadet ). Az új szabályok következetes alkalmazása (férje segítségével), függetlenül attól, hogy a lánya milyen és mekkora mértékű csatát folytat. Bizonyos szempontból az anyuka ezt a stratégiát próbálta folytatni (például iPad megvonást büntetésként a rossz viselkedésért), de néhány hiba megakadályozta ennek működését.
Először is, miközben megpróbálta kiküszöbölni a rossz viselkedést, nem adott elég világos példát a jó viselkedésre, arra amit meg akart erősíteni.
A másik probléma az volt, hogy következetlen volt a büntetések és a jutalom alkalmazásában.
Mivel csak alkalmanként váltotta be az esti iPad megvonást mint fenyegetést, ezzel lényegében arra tanította a lányát, hogy a következmények nem annyira fontosak, hogy érdemes legyen tartani tőlük. Nem meglepő, hogy a lánya ennek megfelelően járt el. Végül az ügyfelem azt várta el, hogy a 10 éves lánya cselekedjen helyesen, csak mert ez a helyes. Amikor ez mégsem történt meg, nem tudta elengedni azt a gondolatot, hogy ennek meg kell történnie, mert a lánya „elég idős ahhoz, hogy megértse". Helyes vagy nem, ez a stratégia egyszerűen nem működik.
A differenciált megerősítés arról szól, hogy pragmatikusan, a megvalósíthatóságot figyelembe véve tanítson a szülő, és ne idealisztikusan.
Az a cél, hogy a szülő tanulja meg látni gyermekeit olyannak, amilyenek és ennek megfelelően cselekedjen. Ahelyett, hogy megpróbálná meggyőzni a gyermekeit a jó cselekvés helyességéről, meg kell tanítsa őket arra.
A 6 alapelvből most átnéztünk 3 alapelvet. Ha értékes gondolatokkal gazdagodtál kövesd a cikk folytatását, ahol sorra vesszük a másik 3 alapelvet is.
HAMAROSAN folytatjuk!
A pszichológus apa eredeti írását ITT találjátok!
