Lénárt Réka Virpi pszichológus, Gestalt terapeuta gyakornok, pszichodramatista. A világjárvány és a legkisebb gyermeke miatt - aki mindössze 4,5 hónapos - otthonról tartja foglalkozásait. Öt gyermeke van, mind saját, de az egyik nem a testéből, hanem a szívéből született. Vele beszélgettünk.
Akikkel mostanában beszélgettem és a pszichológusi pályát választotta mind valamilyen személyes indíttatást említett, ami erre terelte. Nálad is van ilyen ok?
Tulajdonképpen igen. Eredetileg logopédus vagyok, és amikor életem első logopédiai terápiáját végeztem azonnal tudtam, hogy nem ez lesz az én utam, hanem a pszichológia. Egy kamasz kislány pöszeségét kellett korrigálnom, és nagyon hamar láttam, hogy a kislánynak elsősorban pszichológusra lenne szüksége logopédus helyett. Az egyetem mellett logopédusként dolgoztam, de már pszichológusnak tanultam.
Most felnőttekkel foglalkozol. Öt gyerekkel és ilyen elhivatottsággal miért nem gyerekpszichológus lettél?
Nagyon sok, tiszteletre méltó gyerekpszichológust ismerek, de mégis azt gondolom, hogy minden a szülőkkel kezdődik.
Gyerekpszichológusként kevéssé tudok hatással lenni az otthoni helyzetre ezért azt éreztem hogy széllel szemben harcolnék..
Így aztán kialakult, hogy itthon a saját gyerekeimmel foglalkozom, munkaidőben pedig felnőttekkel.
Mik a tapasztalataid az online terápiával? Működik neten keresztül is?
Nekem nem várt módon jót hozott a digitális közeg erősödése, pedig alapvetően nem szeretem az online világra való rácsatlakozást.
Tavaly januárban biztosan elképzelhetetlen lett volna, hogy online terápiát tartsak, de most azt tapasztalom, hogy bár más, de mégis működik az online terápia is.
Elsősorban milyen problémákkal fordulnak hozzád a kliensek?
Nagyon szerteágazóakkal, de ha az én érdeklődési körömet kérdezed, akkor elsősorban a pszichoszomatikus problémák, azok kialakulása és gyógyítása foglalkoztatnak. Mondok egy példát: Tipikus, hogy valaki évekig, akár évtizedekig vizsgáltatja, ellenőrizteti mondjuk a gyomorfájdalmait, de sohasem találnak komolyabb szervi bajt. A fájdalom azonban marad, sőt, lassan kisebb-nagyobb gyulladások meg is jelennek a gyomrában. Aztán hozzám fordul, és kiderítjük, hogy ezek a gócpontok, fájdalmak akkor keletkeznek, amikor valamilyen családi összejövetel előtt állnak és el kell utazni a páciensnek az anyukájához, ami olyan helyzetet teremt, amitől már napokkal előtte szorong. „Gyomoridege van.”
Itt próbálunk ellépni a megszokott gondolataitól, köreitől, hogy rá tudjon látni a szorongásának valódi, kiváltó okaira.
A férjemmel mi speciális helyzetben vagyunk, mert ő lelkész-közgazdász-szervezetfejlesztő. Ő is pszichodráma-vezető, és több olyan megkeresés érkezett hozzánk, hogy foglalkozzunk párterápiával. Párterápiára, házasságra való felkészülés támogatására nagy igény lenne – ilyesmit dédelgetünk a nyugdíjas éveinkre. Az is közös álmunk, hogy pszichodráma-csoportokat vezetünk majd közösen.
Öt gyermeket neveltek. Mennyi idősek a gyerekek?
Mondom sorba a számokat: 13,12,9,7 és a legkisebb 4,5 hónap
Akkor felteszem a legfontosabb kérdést: Hogy kell elkészülni reggel ennyi gyerekkel? Hány fürdőszobátok van?
Hidd el, nem a fürdőszobák számán múlik. (nevet) Én 10 éves koromig Finnországban éltem, addig ott is jártam iskolába, a férjem az USÁ-ban tanult, és mikor Áron 6 éves lett, nagyon komolyan foglalkoztatott, hogy milyen iskolát válasszak számára.
Már láttam magam előtt, ahogy szép lassan széthullik a családunk. A kisfiam délután fáradtan és kedvetlenül jön haza és itthon a feje felett kell állnom, hogy csinálja meg a házi feladatát és tanuljunk még vagy 1-1,5 órát itthon is.
A magyar iskolarendszer nagyon más mint a finn...
Sokszor éltem meg az iskolával kapcsolatban, hogy rángatják a szülőket, akiknek folyamatosan alkalmazkodniuk kell az iskolához, sokszor teljesen egyértelműen a szülőknek adva a házi feladatot. A nagyfiam negyedikes, a nagylányom pedig másodikos volt, amikor egy évig itthon tanultak a gyerekek, félévkor és év végén pedig hibátlanul levizsgáztak mindenből és a családi életünk sem szenvedett semmilyen hátrányt (szerencsére, sőt).
Teljesen egyértelmű, hogy elsősorban nem iskolát, hanem pedagógust kell választani.
A nagyobbik lányom például rajongott a tanítónénijéért. Persze azt a problémát, hogy ő 28 kg és a táskája pedig 6 kg a tanítónéni sem tudta megoldani.
Tehát a gyerekek néhány évet magántanulók voltak. Ilyenkor mindig megérkezik az ellenvetés, hogy akkor hogyan szokik bele a közösségbe. Te pszichológusként és anyaként mit gondolsz erről?
Szerintem a család az első és legfontosabb közösség. Ha ott erős alapokat, szerető környezetet biztosítunk a gyerekeink számára, akkor később minden nehézség nélkül megállják a helyüket bármilyen közösségben. Sokszor érzem azt, hogy ’védenünk kell’ a családi határainkat.
Gondolj bele, ha a gyerekeim mind elmennének az összes szülinapi buliba, amibe meghívják őket hétvégenként (már óvodás korukban!) akkor mikor lennénk mi családként együtt?!
Nagyon határozott álláspontom van a szocializációval kapcsolatban és meggyőződésem, hogy ezt a fogalmat a köznyelvben teljesen félreértelmezik – mert ez a fogalom valójában azt tükrözi, hogy a társadalomba való beilleszkedés során az egyén megtanulja megismerni önmagát és környezetét – vagyis benne van az önismeret és az önreflexió.
Vajon milyen valódi tükröket kap egy éretlen gyerek egy 30 fős osztályban? Mit tanul meg az iskolában, amit otthon nem? Hogy sorban kell állni az ebédért? Vagy, hogy a sorban nem lökdössük egymást? Amerikában évről évre növekvő létszámban tanulnak otthon a diákok (homeschooling) és már sokféle mérést végeztek arra vonatkozóan, hogy az otthon tanulóknak sokkal érettebbek a szociális kapcsolataik és közel sem befolyásolhatóak olyan mértékben a kortársak által, mint az iskolába járó gyerekek. (Hiszen ha belegondolunk, sok gyerek a kortársak éretlen elvárásaihoz igazodik, ami közelről sem vezet oda, hogy önismeretre tegyen szert…)
A barátságok természetesen nagyon fontosak, de ha valakinek van egy biztonságot adó felnőtt hálója, akkor szocializáció szempontjából semmivel sincs lemaradva.
Az óvodások, kisiskolások esetében a „barátság” fogalma egészen biztosan túl van dimenzionálva.
Mert mi is a barátság? A barátságban felelősséget vállalunk a másik iránt, feltétel nélkül szeretjük és elfogadjuk őt, képesek vagyunk túllépni önmagunkon – mindez nem elvárható egy óvodás vagy kisiskolás gyerektől…
Az ilyen korú gyerekeknek a szüleire van a legnagyobb szükségük, akik felelősséget vállalnak értük.
Persze az nehezítő körülmény, ha nincs mögöttük egy támogató család, mert akkor a kötődést máshol keresik, ami kifejezetten veszélyes lehet ebben a korban, de később is. dr. Máté Gábor, magyar származású kanadai családorvos gondolatait szeretném behozni, aki felhívja a figyelmet arra, hogy minden gyerekben van egy vele született kötődési ösztön, amit nagyon fontos, hogy a szülő betöltsön, mert ha nem teszi, akkor valószínűleg kortárs kapcsolatok lesznek a minták, aminek nagyon komoly következményei lehetnek. A gyerekeinknek ránk van szükségük, még ha nem is mindig tudnak róla 🙂 Egyébként mostmár a fiúk Waldorfba járnak, a lányok maradtak az eredeti sulijukban, úgyhogy mi is éljük a nagycsaládok életét, bár nem teljesen tipikusan.
Akkor ismét visszajutottunk a reggeli rohanás és a fürdőszoba kérdéséhez?
Nem egészen.
Tudom, amit mondani fogok azon sokan megütköznek majd, de ránk aztán végképp igaz, hogy „ahány ház, annyi szokás”. Mi ugyanis azt találtuk ki, hogy 1,5 órával korábban kelünk reggel. Az a 1,5 óra a mi megszentelt családi időnk. Persze nagyon ritkán kivételt teszünk, hiszen ez a gyerekek részéről is áldozat, de mivel ők is nagyon szeretik ezt az időszakot, így már várjuk a közös reggeleket. Ilyenkor igét olvasunk, 15-20 percet közös mozgással töltünk és mivel mi mindketten éltünk külföldön a férjemmel így mi tanítjuk a gyerekeket angolul is. Van egy módszerünk, ami láthatóan Áronnál nagyon jól beválik, hogy angol nyelvű filmet nézünk közösen angol felirattal és az abban lévő legfontosabb kifejezéseket előre meg kell tanulni, majd miután megnéztük beszélgetünk róla közösen.
Nálunk reggel van az a szent idő, ami általában este szokott lenni más családoknál. Tavaly még mi is ezt választottuk és „családilag levédett” időnek neveztük.
De aztán Áronnak bejöttek a délutáni-esti edzései, ami miatt nem tudtuk ezt az esti rutint követni, így alkalmazkodtunk, hogy így is megtaláljuk a család közös idejét.
Említetted, hogy 10 éves korodig Finnországban éltél. Akkor néhány évig élvezhetted a híres finn oktatás ererdményeit. Mesélj nekünk erről? Miben különbözik a jelenlegi magyar oktatástól?
Alapjaiban és szinte mindenben.
A legjelentősebb különbség talán az, hogy Finnországban fontosabb a kérdés felvetése, az együtt-gondolkodás, mint, az, hogy mi „a válasz”. Az újságolvasás órán például megtanulnak a kamasz gyerekek úgy olvasni hétköznapi, társadalmi kérdésekről, hogy közben érzékennyé válnak arra, mi a valódi hír és mi a vélemény, mi van tényekkel alátámasztva és mi az, ami nem hiteles forrásból érkezik – és mindezt miért tanulják a finn gyerekek? Mert a legújabb Pisa-i mérésekből lehet tudni, hogy a fiataloknak ma, a 21. században ez az egyik legnagyobb kihívása! Hogy képesek legyenek különbséget tenni a hír és az álhír között. A finn oktatási hivatal pedig veszi a bátorságot, beteszi a tananyagba – azaz reagál. A hagyományos magyar oktatási rendszer pedig, mintha időtlen idők óta nem reagálna, amitől mindenki – a tanár, a szülő és a diák egyaránt szenved…Nálunk sajnos még mindig megy a magolás, Finnországban sokkal éltközelibb a tananyag- További különbség például, hogy nem akarnak mindenkit minden tantárgyból felhozni az „átlag” szintjére. Van aki ebben jó, van aki abban, és megítélésben nincs különség aközött, hogy valaki énekből jó vagy matekból.
Az önbizalom, az önértékelés kiépítése a fontos. Hogy minden diák megélje, hogy jó valamiben, és abban kapjon támogatást.
Már itthon is vannak alternatív pedagógiai irányzatok és próbálkozások és mindenkit arra bíztatnék, hogy ne féljen belevágni az újba, mert a jelen pedagógusai a jövő felnőtteit tanítják nap mint nap. És ez nem kis felelősség. Emellett azonban számomra a legfontosabb, hogy a család mindig ott legyen egy gyermek életében mint a legsűrűbben szőtt háló, amiről tudja, hogy minden körülmények között megtartja, bármi is történjen vele.