Egyszer apu megkérdezte tőlem: „Szerinted mi a gond, a mai tanárokkal? Bezzeg az én időmben, amikor a Kenyer tanárnéni kiosztotta a körmösöket, mindenki tudta mi a dolga? A maiak miért nem tudják megnevelni a gyerekeket?”
Igaz évekkel ezelőtt történt a beszélgetés, de most is elevenen él bennem a válaszom harciassága: „Ha valamelyik unokád, véres körmökkel jönne haza, mert a tanár nádpálcáal verekedet, te hogyan reagálnál?”
Apu nemes egyszerűséggel válaszolt: “Megölném.”
Szerintem, ez nem a gyilkolási vágyat jelentette, és nem is csak egy 70+-s bácsi, esti borozgatás utáni meggondolatlan válasza, hanem valamit tükröz a mai helyzetről.
Amikor pedagógus közösségeknek tartok tréninget, főleg az informatikát tanítókat szoktam megkérdezni: „A diákjaid hány éves koráig tudod magabiztosan mondani, hogy te többet tudsz, mint ők?”
A másik kedvenc kérdésem: „Kinek a feladata, hogy a gyereket megtanítsa a Facebook helyes használatára?”
Miért fontos ez? Kenyeres tanárnéni, apukám idejében, az élet minden területén példaértékűen tudott viselkedni. Én nem vállalom, hogy pédakép legyek a közösségi média használatában. Mert mire megértem, megszokom, megváltozik. Kicsit szélmalomharcnak tűnik.
Azzal, hogy az élet egy területén, a gyerekeink könnyebben boldogulnak, mint mi — szülők, nagyszülők, pedagógusok, valami nagyon megváltozott a kapcsolatainkban is.
Manapság hatalmas a nyomás a szülőkön. Egy olyan digitális környezetben kell megérteniük a gyermekeiket, amely környezet a szülők számára ha nem is teljesen idegen, de semmiképpen sem mondható otthonosnak. A jelenlegi 30-asok az utolsó olyan generáció, amely még az analóg korban született, amikor még ha volt is számítógép és mobiltelefon az olyan hatalmas volt mint egy-egy bőrönd.
Az erőszakmentes kommunikáció, amely egyre komolyabb eredményeket tud felmutatni az élet számos területén ezekben a kiélezett helyzetekben is nagy segítségére tud lenni a szülőknek és a pedagógusoknak.
Még soha nem volt olyan helyzet az emberiség történetében, amikor a gyerekek többet tudnak mint a szüleik vagy a pedagógusaik.
Természetesen minden gyerek belelép abban a fejlődési szakaszba, amikor azt gondolja, hogy többet tud, mint a szülei, de ez általában a valóságban nincs így. Most viszont a digitális világ megjelenésével valóban előállt egy helyzet, amelyben a gyerekek sokszor többet tudnak a felnőtteknél. Ma a gyerekek jobban kezelik a „kütyüket” mint szüleik és hiú ábránd azt gondolni, hogy ellenőrizni tudjuk, hogy mit csinálnak a neten.
Számos tréninget tartok szülőknek és amikor szülőket hallok a gyerekek internetezési szokásai miatt panaszkodni, eszembe jut, hogy amikor Gutenberg könyvnyomtatásab kezdett, igencsak aggódni kezdtek az emberek, hogy ez majd rossz hatással lesz az az úri lányok erkölcseire. Vagy amikor elindult az első gőzmozdony és komoly kétségek támadtak azzal kapcsolatban, hogy vajon az óránkénti 20 km-es sebesség hogyan hat majd az egészségünkre.
Vajon mit gondolnak erről a világról a digitális bevándorlók?
A digitális bevándorló fogalmát Marc Prensky használta először 2001-ben, akárcsak a digitális bennszülött fogalmát is. Ekkor ez még a tanulók és a tanárok megkülönböztetésére szolgált, ma már azonban egész generációkat jelöl. A digitális bevándorlók azok a régebbi generációk, akik nem születtek bele abba a világba, amelyet egyre inkább meghatároznak a különböző digitális technológiák.
Minden szülőnek – legyen fiatalabb vagy akár digitális bennszülött – azt tanácsolom, hogy a gyermekeivel való kommunikáció során alkalmazza az erőszakmentes kommunikációról hallottakat.
Rambala Évával készített korábbi interjúnkat az erőszakmentes kommunikációról ITT találod!
Vegyünk egy szituációt: Gyermekünk már órák óta a gép előtt ül és játszik.
Kezdjük az első fázissal, a megfigyeléssel.
Nekem úgy tűnik, hogy három órája szinte ugyanabban a testtartásban ül a gép előtt és minden bizonnyal számítógépes játékot játszik vagy a tik-tokot vagy az Instagramot pörgeti és like-olgatja a neki tetsző posztokat és videókat.
A következő lépésként felfedezem magamban, hogy milyen érzést is érzek ezzel a helyzettel kapcsolatban.
Ez rendkívül fontos, hiszen a fókusz a gyerekemről átkerül rám, az én érzéseimre, az én gondolataimra, az én szükségleteimre.
Kétségbeesett vagyok? Tehetetlen? Elkeseredett? Kiábrándult? Csalódott? Aggódó? Talán mind egyszerre.
Ezután tudatosítom magamban, hogy mi is az én szükségletem.
Mi is a legfontosabb számomra ebben a helyzetben?
Szülőként nekem fontos mindannyiunk testi és mentális egészsége. Hitem szerint kütyükkel tölteni 3 órát roppant egészségtelen. Sokra tartom a szeretetteljes családi kapcsolatokat, és szeretnék minden tőlem telhetőt megadni a gyerekemnek. Vagyis valójában az igazi szükségletem gondoskodást adni.
Így mielőtt leordítanám a fejét azzal, hogy azonnal tegye el a kütyüt és menjen ki a levegőre, megpróbálhatom megfogalmazni másként.
Kicsikém úgy tűnik nekem, hogy 3 órája a gép előtt ülsz, én most aggodalmat érzek, mert fontos számomra mindannyiunk egészsége és a szeretetteljes családi kapcsolatok. Hogy vagy azzal, hogy együtt elmegyünk kutyát sétáltatni?
Érdekesen hangzik, ugye? Nagyjából el tudjuk képzelni, hogy egy tizenévestől milyen válaszok érkezhetnek egy ilyen mondatra....
- Fellépett a részleges süketség és észre sem veszi, hogy szóltam hozzá.
- Rövid válasz érkezik: „Mindjárt csak befejezem.” Majd ez a „mindjárt” soha nem ér véget.
- Még rövidebb válasz érkezik egyszerre csodálkozó és kissé lesajnáló arckifejezéssel fűszerezve: „Veled?!”
Vajon mit felejtettünk el?
Azt, hogy mielőtt megszólalok nemcsak a saját szükségletemet gondolom át, hanem azt is, hogy milyen szükségletet elégít ki a gyerek a kütyü használatával.
Mit tudnak a mai programozók, amit a több évszázados pedagógiai és pszichológiai kutatások még nem találtak meg? Mert nekik sikerül rávenni a gyerekeket arra, hogy órákon keresztül mozdulatlanul bámuljanak egy dobozt egy levegőtlen szobában étlen-szomjan. Mit nyújt nekik ez az élmény? Vegyük sorra és tanuljunk belőle!
- A gyerek választhat a saját szintjének megfelelő játékot, így el tudja kerülni a kudarcot.
- Folyamatosan kap visszajelzést (pontot, jutalmat) a játéktól, és elsősorban a sikereiről és nem a hibáiról.
- Mindig kap még egy esélyt, hiszen ha éppen veszített is, mindig van egy új játék, egy újrakezdés.
A gyermek így megéli a fejlődést, a választás szabadságát és az érzelmi biztonságot.
Ha ezt mind végiggondolom ezzel a szituációval kapcsolatban, akkor biztosan másként fogok megszólalni, mint enélkül tettem volna. Nem könnyű megtalálni azt a módot, ahogy biztonságot és teret tudunk adni a digitális világban, miközben tudjuk, hogy a túlzott szigor és túlzott engedelmesség hova vezet.
Sajnos nem tudok „varázsmondatokat”, amelyek hatására felpattan az ifjúság és teszi, amit javaslok. De azt garantálom, ha megszólalásom előtt, emlékeztetem magam, hogy én valójában a törődésem igyekszem most kifejezni, és a számítógépes játékoknál „versenyképesebb” ajánlattal igyekszem előállni, akkor valami nagyon meg fog változni.
Talán egyetértünk abban, hogy egy gyereket félbeszakítani a játékban, ugyanolyan fájdalmas, mint amikor szeretkezés közben halljuk, hogy imádott 4 éveskénk közelít a hálószoba felé.
Ezzel véletlenül sem szeretném azt javasolni, hogy hagyjuk csemetéinket azt csinálni, amihez épp kedvük van, de azt igen, hogy düh helyett, együttérzéssel menjünk oda.
Erre tapasztalatom szerint, csak azok képesek, akik tudnak önmagukról gondoskodni.
Erről bővebben egy következő írásban.
Rambala Éva weboldalát ITT TALÁLOD!
