- rész
Hatalmas változás következett be a gyermeknevelés területén az elmúlt 40-50 évben. Egyre többet és többet tudunk a gyermeki lélekről és ezt a tudást használjuk fel a mindennapi gyermeknevelési gyakorlatok során is. Komoly szakirodalma van annak, milyen fontos, hogy gyermekeink támogató, szerető, biztonságos környezetben nőjenek fel és a hibáik hangsúlyozása helyett inkább az erősségeikre koncentráljunk. Mint azonban gyakran az élet más területén, itt is megfigyelhető egyfajta „félreolvasása”, „félreértelmezése” a tudományos megállapításoknak. Kicsit olyan ez, mint amikor egy receptet csak félig olvasunk el, felületesen, nem értjük meg a a lényegét, majd csodálkozunk, hogy a sütőből kivéve összeesik a piskóta.
Egyre gyakrabban találkozni játszótéren, iskolában, de akár baráti társaságban is olyan családokkal, akiknél azonnal látszik, hogy ki a főnök a családban.
És nem...nem apuka vagy anyuka, hanem a gyerek. Ez pedig helyrehozhatatlan hibákhoz vezethet a gyermek fejlődésében.
Ha a gyerekek nem biztosak abban, hogy kire lehet támaszkodni, ki a felelős egy helyzetért, akkor először csak kialakul bennük az ellenkezés, majd ha ez így megy tovább, akkor rendkívül követelőzővé válnak, sőt nem engedelmeskednek, ami veszélyes helyzetekbe sodorhatja a gyerekeket. Ha ez kialakul, akkor a szülő dühös lesz tehetetlenségében, majd haragudni, neheztelni fog a saját gyerekére, így méginkább belekeveredik ebbe a spirálba, ami ahhoz vezet, hogy végképp elveszíti az irányítást.
Én a gyerekem barátja is szeretnék lenni.
Halljuk nem egyszer szülőkkel beszélgetve, akik egyáltalán nem akarnak a gyermekeik fölött „főnökösködni”.
Pedig szó sincsen arról, hogy csak ez a két út létezik!
Valószínűleg ezeknek a ma 30-as 40-es szülőknek nincsen más szülői mintájuk, mint a főkönösködő, parancsolgató szülő, amitől ők mindenképp meg szeretnék óvni a gyereküket.
A „szülő legyen barát is” hozzáállás a legfőbb problémája, hogy egy barát nem ítélkezik, nem nevel, nem terel, hanem társul. Mellénk szegődik, mint a mesékben a hőst segítő kísérő. Különösen igaz ez kisgyerekkorban, amikor a barátságok sem azt jelentik még, mint felnőtt, érett baráti kapcsolatok esetében.
A szülő ítélkezik és felelős a meghozott ítéleteiért.
Rengeteget hallani érvelni azokat a szülőket, akik gyerekeiknek jóval nagyobb szabadságot adnak, hogy így, hogy nem állít fel korlátokat a szülő, a gyerek szabadon fejlődhet és mutathatja meg a valódi énjét. Mint az életben legtöbbször, most is valahol félúton van az igazság. Természetesen egy parancsolgató szülő, akinek csak az a jó és helyes, amit ő csinál és ő gondol, megfosztja a gyermekét attól, hogy az ráébredjen a saját személyiségére, a saját identitására és ráadásul azt is elveszíti, hogy közöttük komoly bizalmi kapcsolat alakulhasson ki. De a teljesen „szabadjára engedett”, visszabeszélő, tiszteletlen gyermek, akinek nem húzták meg a szülei a határokat szorongó, bizonytalan felnőtté válhat.
A határhúzást leginkább korlátként érdemes felfogni, mert úgy jól megérthető a jelentősége.
A korlát ugyanis nemcsak bezárás, hanem kapaszkodó is.
A határok megadása sokkal inkább biztonságérzetet kelt a gyermekben, mint bezártságot. Az ezekbe való kapaszkodás, a rátámaszkodás biztonságában sokkal inkább tudja megélni a saját szabadságát, a saját személyisége fejlődését, mert tudja, hogy biztonságban van, nem kell a külvilág miatt szorongania. Ennek azért is van jelentősége, mert a gyermek elszámoltatható lesz, hiszen ha tiszták és követhetők a szabályok, akkor azok betartása vagy be nem tartása is biztonsággal követhető. Így a dicséret vagy az elmarasztalás is biztos erkölcsi alapokon állhat, amivel a gyerek már akkor tisztában van, amikor – esetleg – vét a szabályok ellen.
A tiszta, kiszámítható helyzetek növelik a gyermek biztonságát.
Fontos, hogy a szülők legyenek következetesek ezen a területen is. A „ha ezt még egyszer megteszed, akkor...” típusú, büntetéssel fenyegető mondatoknak csak akkor van hatásuk, ha azok valóban be is következnek, hiszen ha nem így történik, akkor a gyerekek gyorsan megtanulják nemcsak azt, hogy ezek üres fenyegetések, de azt is, hogy a szülő nem szavahihető és a nem szavahihetőség nem is olyan nagy baj, hiszen anya vagy apa is ezt csinálja.
Bár fenti szülői szerep elengedhetetlen, de azért ne feledjük, hogy nemcsak ez létezik.
A szülők emellett tanáraik, coach-aik is saját gyerekeiknek, hiszen a legjobbat akarják kihozni belőlük. Kisgyermekkorban megtanítják a helyes viselkedés alapjaira, majd iskolás évei alatt is folyamatosan figyelik és segítik azokat a területeket, ahol a gyermek a legjobban teljesít, a leginkább boldog.
Azt szokták mondani, hogy a szülő akkor „vizsgázik” először, amikor a gyermeke serdülni kezd és a hormonok alaposan megborítják a korábban szilárdnak hitt kapcsolatot.
Egy jó szülő-gyerek kapcsolatban gyakori megfigyelés, hogy 6-11 éves kor között „idilli” állapotban élnek, szoros kapcsolatot ápolnak, meghallgatják egymást, a gyermek támaszkodik a szülőre, alapvetően betartja a szabályokat és ha nem alakul ki komolyabb viselkedési zavara vagy az iskolában nem válik extrém módon szorongóvá, nagyon jó periódusként élik meg a családok ezt az időszakot.
De amikor a gyerekek elérik a serdülőkort minden megváltozik.
Egyre gyakrabban merül fel a szülői tekintély tiszteletben tartásának hiánya, a „mit tudsz te apa/anya ezekről a dolgokról?” és sokszor megpróbálja a kamasz átvenni a „főnök” szerepét a családban.
Ha eddig a szülő nem állította fel egyértelműen a szabályokat, nem tiszták a családon belüli szerepek, akkor most elkezdeni ezt szinte lehetetlen vállakozás. Hiszen a serdülőkor éppen az a fejlődési szakasz, amikor kialakul a gyermek egyénisége, valaki, aki „nem a szülő”. Ez pedig törvényszerűen a szülő eltaszításával jár. Ez az az időszak, amikor sokkal inkább támaszkodnak a barátaikra, kortársaikra és meglehetősen nehezen viselik, ha a felnőttek megmondják nekik, hogy hogyan viselkedjenek, mit tegyenek és főleg mit gondoljanak.
Még azok a gyerekek is, akik korábban tisztelettudóak voltak, ellenkezni kezdenek és mindennapossá válhatnak a „Majd pont te fogod megmondani, hogy mit csináljak!” típusú mondatok.
Természetesen ezek a serdülőkorral együtt járó tipikus jelenségek, és ennél nagyon jelentőséget nekünk szülőként sem érdemes erre fordítani.
Eddig megfordult, felült, kúszott-mászott, felállt, elindult, beszélt, írt, számolt most pedig ellenkezik. Persze nem állítjuk, hogy nem rémesen idegesítő szülőként megélni ezt a helyzetet, de ha így tekintünk rá, talán könnyebb.
Az azonban nagy segítséget jelent egy családban ebben a helyzetben, ha korábban bizalmi, őszinte kapcsolat alakult ki a gyermekkel.
Tudja, hogy a szülőre mindig támaszkodhat, egy olyan „főnök”, akire mindig számíthat és a korlátok, amiket köré húztak gyerekkorában most jelentenek csak igazán kapaszkodót.
A folytatásban a „Hogyan legyél jó főnöke gyermekednek?” kérdésre keressük majd a választ.
