Vajon hogyan választunk magunknak hivatást? Számomra a válasz egészen egyszerű.
Tenni akarok valami fontosat a következő és az azt követő generációkért.
Boldog és sikeres élethez szeretném segíteni tanítványaimat. Az epigenetika kutatásai pedig világosan bizonyítják, hogy ha a ma fiatal generációját megtanítjuk a boldog életre, ezt a tudást és képessséget tovább adják sejteiken keresztül gyerekeiknek, unokáiknak is. Tehetünk-e bármi fontosabbat ennél? Nem kell már bizonygatni, mert ezt már mindenki pontosan tudja, hogy a lelki egészségünk alapfeltétele a fizikai egészségnek. És ugyan mit számít pénz, felhalmozott diploma, ha nem vagyunk egészségesek. Ezért alapvetés ma már a mentálhigiénés figyelem.
Szomorú napi tapasztalatom bizonyos közösségi oldalakon egymás gyalázása, lekicsinylése. Olyan sértő és bántalmazó kommunikáció harapózott el a közbeszédben, mely elszomorító, és egészségromboló is egyben. Nyilván elkerülni nem tudjuk, nem tehetünk úgy, mint ha egy rózsaszín világban élnénk. Elég baj, hogy sokan épp abba betegszenek bele, hogy nem mernek, nem tudnak szembenézni a nehézségekkel, szőnyeg alá söprik a konfliktusaikat, nem bocsájtják meg a maguk vagy mások hibáit.
Fontos és izgalmas tudás ma már az is, hogy agyunk nem tud különbséget tenni az épp valóságban látott, vagy az elképzelt dolog között. Ez a kutatási eredmény sok szempontból nagyon érdekes kérdéseket vet fel. Mert ez megmagyarázza, hogy amikor szívünkben haragot táplálunk, amikor megbocsájtani képtelenek vagyunk, gyűlöletmolekulákat kezd termelni a szervezetünk, mely molekulák igen káros, egészségromboló folyamatokat indítanak el a szervezetünkben. Mindezt kiváltja a gondolat.
Ezért idejekorán meg kell tanítani gyermekeinknek, hogy felelősek vagyunk saját gondolatainkért, ez által saját egészségünkért, sőt az utódaink egészségéért is.
Életünk során sokan megbántanak, sokakat megbántunk. Olykor haragunkat még tápláljuk is. De talán legnehezebb a saját hibánkat megbocsájtani. Persze haragudni egyszerű, hibáztatni, kritizálni, bűnbakot keresni mindig a könnyebb út. Megbocsájtani nehéz, és fontos tudnunk, hogy nem a gyengeség jele. Sőt, épp a lelki erő kifejeződése.
Pozitív életszemlélethez, a reziliencia eléréséhez, fejlesztéséhez, a legfontosabb érzés, a hála megéléséhez nem lehet tele a szívünk dühvel, haraggal. Desmond M. Tutu Nobel-békedíjas dél-afrikai érsek könyvet írt erről A megbocsájtás könyve címmel. Ebben írja:
A haraghoz és a nehezteléshez való görcsös ragaszkodás állandó stresszben tart, ami a szívet épp úgy károsítja, mint a lelket. A kutatások kimutatták, hogy a megbocsájtásra való képtelenség növelheti a szívbetegségek, a magas vérnyomás és sok más krónikus stresszbetegség kockázatát. Orvosi és pszichológiai vizsgálatok azt is felfedték, hogy azokat, akik a szívükben haraggal és gyűlölettel élnek, fokozottan veszélyezteti a szorongás, a depresszió és az álmatlanság, nagyobb valószínűséggel szenvednek magas vérnyomástól, fekélyektől, migréntől és hátfájástól, és körükben nagyobb a szívroham, sőt a rák kockázata is.
Elég bizonyíték ez ahhoz, milyen fontos megtanulnunk megbocsájtani. Nekünk sem késő, de gyermekeinknek megtanítani, egy egészségesebb jövő záloga lehet.
De hogyan is kezdjünk hozzá?
Menj ki a szabadba, keress egy szép, sima követ, akkorát, ami épp elfér kényelmesen a tenyeredben. Jó érzés legyen tartani. És a feladat, hogy ezt a követ egy napig tartsd a kezedben. Ne tedd le. Így öltözz, így egyél, így játssz! És este, amikor leteszed az ágyad mellé, figyeld meg az érzéseid.
A gyakorlat során azt tapasztaljuk, hogy először nagyon zavaró érzés, de egy idő után annyira megszokjuk, hogy szinte észrevétlenül simul a kezünkbe a kavicsunk.
Pont így működik a haragunk is.
Ha nem figyelünk, ha tudatosan nem akarunk megszabadulni a rossz érzéseinktől, annyira részünkké válhat, hogy észre sem vesszük, pedig ahogy a kavics, a haragunk is gátol bennünket és vitathatatlanul romboló hatású.
Persze tisztában kell lennünk azzal, kikre is haragszunk. A gyerekekkel így előbb egy listát készítünk. Titkos listát.
Mindenki felírja azoknak a nevét, akikre haragszik, hiszen az egyik feladatunk az lesz, hogy nekik megbocsássunk.
Ugyanakkor lehetnek olyan sérelmeink, melyeknek már nem is vagyunk tudatában. Ennek felderítéséhez használhatunk egy egyszerű meditációs gyakorlatot: Képzeld el, hogy egy biztonságos helyen vagy, a kedvenc babzsák fotelodban, egy tengerparton egy fa árnyékában, a szobádban…. ahol béke és biztonság van. Képzeld el, hogy ezen a biztonságos helyen egy finom, puha takaróba burkolózol. Lágyan süti a nap az arcodat. Hallod ahogy szél fújdogál, madarak csiripelnek. Békesség van a szívedben. lassan és egyenletesen lélegezz….. Egy ládika van melletted. vedd az öledbe, nézd meg alaposan. Kis fiókjai vannak. Minden fiókra egy név van írva, azoknak a neve, akikre valamiért haragszol. Annyi fiók, ahány ember bántott. Nézd meg a neveket, alaposan a betűk formáját! És most húzd ki az egyik fiókot, egy papírt látsz benne, vedd ki, olvasd el mi van ráírva!
Ott láthatod a haragod okát. Képzeld el, ahogy a papír megsemmisül a haragoddal együtt.
Elporlad, elég, eltűnik a kezedből. Tegyél így minden fiókkal!
Végül a meditáció végén lassú légzést követően, felkészülünk, a visszatérésre, lassan nyitjuk a szemünket. Ennek a meditációnak fontos tapasztalata, hogy a gyerekek gyakran szembesülnek olyan nevekkel, akikről nem is tudták, hogy haragszanak rájuk. Régi, óvodás sérelmek. Harag, amit mélyen elástak már magukban. Ilyenkor ezek a nevek is felkerülnek a listára. Sőt előfordult már nem egyszer, amikor egy fiókot nem sikerül kinyitni. Nem tudunk hozzáférni a haragunkhoz. Nem vagyunk felkészülve a megbocsájtásra, a szembenézésre. Ez nem baj, idővel eljön a pillanat. S a meditáció újra és újra ismételhető.
Mikor megvan a listánk több utat is választhatunk. Tutu könyvében négy lépést ír elő:
- Elmondani a történetet
- Nevén nevezni a fájdalmat
- Felajánlani a megbocsájtást
- Megújítani vagy elengedni a kapcsolatot.
Gyerekekkel hogyan is tesszük ezt?
Szeretem a megbocsájtó üzeneteket.
Minden nap egy megbocsájtás.
A listáról egy nap egy ember. Leírjuk, hogy miért haragszunk, hogy bántott meg, mi az amiért most megbocsájtunk neki. Közben megpróbáljuk elképzelni, hogy miért is tette azt, amivel megbántott bennünket. Ezzel az új látásmóddal azt is felfedezzük közben, amiért hálásak is lehetünk neki. Mert minden konfliktus tanít nekünk valamit. S ahogy megtanultuk a leckét, magától megérkezik a megbocsájtás és hála érzése. Ha végeztünk az írással semmisítsük meg. Elégethetjük, összetéphetjük a papírt.
Talán legnehezebb saját magunk hibáit megbocsájtani.
Természetesen erről is írhatunk, magunknak is megbocsájthatunk így. Ahogy a bevezetőből kiderült, biológiai működésünk szempontjából nem lényeges, hogy akinek megbocsájtunk, valójában jelen is legyen. Ez fontos azért, mert lehetséges, hogy nem elérhető, messze lakik már, eltűnt az életünkből, vagy épp már nem is él, akire haragszunk. De megbocsájthatunk, leírhatjuk, kimondhatjuk hangosan: megbocsájtom, hogy….. És ez működik.
Megtehetem szóban is, írhatok megbocsájtó levelet. Vezethetek naplót a megfigyeléseimről: mi mindent tanultam a megbocsájtás folyamata közben. És persze nem utolsó sorban megtanulhatunk bocsánatot kérni azért, ha valakit megbántottunk.
S ha tőlünk kérnek bocsánatot, jobban tesszük, ha nem dédelgetjük a haragunkat soha többet.
Felhasznált irodalom:
Bagdy Emőke: Hogyan lehetnénk boldogabbak? Kulcslyuk Kiadó, Budapest 2010. p:79.
Desmond Tutu Mpho Tutu: A megbocsájtás könyve Casparus Kiadó 2014.
