Robert Biswas-Diener a pozitív pszichológia Indiana Jones-a. Hosszú éveken át tanulmányozta a boldogságot Indiában, Grönlandon, Spanyolországban és Izraelben; amerikai amisokkal és kenyai maszájokkal töltötte idejét, hogy megtudja, mi fakasztja mosolyra az embereket a világ különböző pontjain. Amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy ha csak egyetlen tanácsot adhatna a boldogsággal kapcsolatban, mi lenne az, Robert ezt válaszolta: „Fektessünk be az emberi kapcsolatokba”.
Az ember társas lény. Társra van szükségünk, hogy elégedettek legyünk, közösségben tudunk kiteljesedni, sikereink ott nyernek értelmet. A pszichés komfortérzetünkhöz, lelki békénkhez szükségünk van jól működő családra, barátokra. Nézzünk kicsit mélyére, hogyan is működnek az interperszonális kapcsolatok, hogyan alakulnak ki, milyen hatással lehetnek életünkre.
Csecsemőkortól fontos szerepet játszanak az emberi kötődések, ekkor még az anyához, gondozóhoz kötődő kapcsolat az életünkben. A kortárs kapcsolatok fokozatosan egyre fontosabb szerepet nyernek a gyerekek, majd fiatalok életében. A családban a veleszületett csoporttagságot születésünkkel nyerjük el, ez biztonságot ad, a későbbi egészséges psziché kialakulásához elengedhetetlen. Ez azonban aszimmetrikus kapcsolat, szükségszerűen az, azonban felnövekedve egyenrangú kapcsolatokra kezdünk vágyni. Fontos lesz az önállóság, a függetlenedés a szülőktől, az énérvényesítés. Ahogy elérjük a bölcsődés vagy óvodás kort, már formális csoportok tagjaivá válunk.
Ez utána ismétlődik az iskolás csoportokban és a munkahelyen is. Erre jellemző, hogy mesterségesen létrehozott csoportok, véletlenszerűen alakulnak, gyakran teljesen idegen emberek alkotják. Itt be kell illeszkedni, el kell fogadtatni magunkat, ki kell vívni a nekünk megfelelő helyet. Közben informális, baráti csoportok alakulnak ki. Ezek rokonszenv, érdeklődés alapján létrejövő, elsősorban érzelmi alapokon nyugvó baráti csoportok. Ahogy kialakult a csoport, beírattak bennünket egy iskolai osztályba, beindul a viharzás (storming). Létre kell jönnie a szociális rangsornak. És ez az a pillanat, amikor felnőttnek, tanárnak, szülőnek nagyon résen kell lennie. Minden csoport egyedi tulajdonságokkal rendelkezik, de minden csoportban mindenkinek kialakul a státusza. Lesz egy vezetője, aki lényegesen befolyásolja a csoport történéseit. Ha sikerül óvatos irányítással, finom befolyásolással elérni, hogy a társadalom számára hasznos, pozitív értékeket képviselő vezetője legyen egy kortárs csoportnak, egy osztálynak, akkor nagyon sokat tettünk a gyerekek későbbi boldogulásáért. Amennyiben nem optimálisan alakulnak a dolgok, lesz, aki perifériára szorul, lesz, aki kivédi ezt úgy, hogy ő lesz az osztály bohóca, ezzel őszinte kapcsolatokat, és a tanulmányi eredményét is feláldozza. És a legborzasztóbb, ha valaki a bűnbak szerepét kapja. Ezt testálhatja rá a közösség, de pedagógus is. És ez a megbélyegzés egy életre szól, ezt a sebet nehéz begyógyítani, sokaknak felnőtt korukban sem sikerül. Óriási a pedagógus felelőssége ebben. Fontos felismerés kell, hogy legyen, hogy a személyiségfejlesztés, közösségfejlesztés fontosabb területe lett a mai pedagógiának, mint csupán szaktárgyi adatközlés az órán.
Gondoljuk csak végig vagy épp emlékezzünk vissza, milyen nehéz is ez.
Ingrid Sjöstrand: A FELNŐTTEK FURCSÁK NÉHA
A felnőttek
furcsák néha.
Azt hiszik,
elég összeterelni
két "alkalmas korú" gyereket,
és a két gyerek
automatikusan jó haver lesz.
Szeretném összeterelni
papát
találomra egy "alkalmas korú"
bácsival
és megnézni, összehaverkodnak-e
- biztosan nem akarna
engem se többé összeterelni
Ulla-Gullával például.
Tehát összetereljük a gyerekeket, közösséget építünk, s az, hogy gyermekünk ebben a közösségben milyen helyet tud kivívni magának, ez életre szóló előny, vagy hátrány lehet. Több kutatás is bizonyítja ezt.
Persze elérve a kamaszkort gyermekeink már nem hallgatnak ránk.
Feladatuk a leválás, nem mondhatjuk meg nekik mit csináljanak, kivel barátkozzanak, mégis résen kell lennünk.
Érdemes megbízni abban a felnőttben, akire még hallgat a kamaszunk. Ha jól végezte előbb munkáját, ez lehet egy tanár, vagy az osztályfőnök, a nagynéni, vagy idősebb, bölcsebb barátnő. Bíznunk kell bennük, nem szabad szeretetféltéssel gondolni rájuk. Nem veszítjük el gyermekünket, csak teret adunk neki. Ők okosan, finoman tudják jó irányba terelgetni a fiatalt, segíteni neki a problémás helyzetekben. És nem utolsó sorban fontos olyan mintát, példaképet állítani elé, akire felnéz, akinek értékeivel azonosulni tud, ez segíthet akkor is, ha a kortárscsoport mintája a mi elvárásunknak nem felel meg.
Mit tudok mondani biztatásul? A fiatal elkalandozik, próbálkozik, új stílust, más értékeket is kipróbál, de végül visszatér ahhoz a mintához, amit otthon tanult. És ekkor nyer igazán értelmet, és nagyon is fontos szerepet kap, mit látott otthon szülőktől, rokonoktól a társas kapcsolatok ápolásáról.
„2002-ben a pozitív pszichológia két úttörője, Ed Diener és Martin Seligman végzett egy kutatást az Illinois Egyetemen a hallgatók azon 10%-a között, akik a legmagasabb pontszámot érték el a boldogságszintet mérő korábbi vizsgálatokban. Diener és Seligman azt találta, hogy a boldog hallgatók legszembetűnőbb közös jellemzői az erős családi és baráti kötelékek, valamint a barátokkal való rendszeres időtöltés igénye volt.”
Mit tehetünk tehát?
Segítsünk gyermekünknek társas kapcsolatokat kialakítani, ápolni, teremtsünk lehetőséget közös időtöltésekre. Szuper lehetőség, ha csapatsportot űzhet gyermekünk, s edzésre, meccsekre visszük, míg ezt engedi. Járjon táncolni, kórusba, olyan helyekre, ahol jó közösségben lehet, ahol jó mintákkal találkozhat, ahol jó dolgokat tanul. Ezzel társas kapcsolatok kialakítását is segítjük, s a családi összetartozás, törődés érzését is erősítjük kamaszunkban. Figyelnünk kell, mert nem véletlen a szólás: Madarat tolláról, embert barátjáról lehet megismerni.
Felhasznált irodalom:
https://dietless.hu/baratsag-es-tarsas-kapcsolatok/
Pszichológia pedagógusoknak szerk: N. Kollár Katalin- Szabó Éva Osiris Kiadó Bp. 2004.
Michael Cole- Sheila R. Cole: Fejlődéslélektan Osiris Kiadó Bp. 206.
