Sydney Jensen oktató. Szeretné megvilágítani a traumát átélt hallgatók tanításának érzelmi és mentális hatását. A tanárok érzelmileg támogatják a gyerekeinket – de ki támogatja a tanárainkat? Ebben az előadásban Sydney Jensen oktató feltárja, hogyan vannak kitéve a tanárok „másodlagos traumának” és bemutatja, hogyan tudnak az iskolák kreatív módon támogatni mindenki mentális egészségét.
Sok tanárhoz hasonlóan minden évben az első tanítási napon tartok egy ismerkedős játékot a diákjaimnak. Egyúttal, tudomásunk szerint, mi vagyunk az egyetlen középiskola a világon, amelynek kabalája a láncszem – a lánc szeme. Mivel ez a kabalánk, az épületünk előtt van egy szobor, egy lánc, amely négy összekapcsolt láncszemet ábrázol. Mindegyik jelent valamit. A hagyományt, a kiválóságot, az egységet és a sokféleséget jelképezik. Az első napon megtanítom az új 9. osztályosaimnak a láncszemek jelentését, és mindenkinek adok egy papírlapot. Megkérem őket, hogy írjanak a papírlapra valamit magukról. Valamit, amit szeretnek, amiben reménykednek – bármit, ami elmond valamit a személyiségükről. Aztán végig megyek a teremben egy tűzőgéppel, és összetűzöm a lapokat, hogy egy láncot alkossanak. Fellógatjuk ezt a láncot a termünkben, nem pusztán dekorációként, hanem emlékeztetőül is, hogy mind kapcsolódunk egymáshoz. Mindannyian láncszemek vagyunk.
Mi történik akkor, ha az egyik láncszem gyengének érzi magát? És mi történik, ha ez a személy az, aki a kezében tartja a tűzőgépet?
Akinek össze kell fűznie a kapcsolatokat. A tanár.
Tanárként mindennap szociális, érzelmi és a tananyaghoz kapcsolódó támogatást adunk a hozzánk járó különböző, köztük nehéz hátterű diákoknak. Mint a legtöbb tanárnak, vannak diákjaim, akik mindennap hazamennek, és ott ülnek a konyhaasztalnál, amíg egyik vagy mindkét szülőjük elkészíti az egészséges, változatos ételt. Vacsora közben elmesélik, milyen történetet olvastak aznap a kilencedikes angolórán, vagy elmagyarázzák Newton mozgástörvényeit. De vannak olyan diákjaim is, akik hajléktalanszállóba vagy gyermekotthonba mennek, és olyanok, akik egy autóhoz mennek, ahol a szülei épp meghúzzák magukat. Ezek a gyerekek zaklatott lelkiállapotban jönnek iskolába, és amikor hazamegyek, mindennap magammal viszem a traumájukat.
Tudják, ez a tanári hivatás legnehezebb része. Nem az osztályzás, nem az óraterv, nem az értekezletek. Képesnek kell lennünk, hogy kapcsolatokat építsünk a diákokkal és a diákok körében, hogy elősegítsük az egymáshoz való kapcsolódást az ettől függő világban.
A diákokkal való beszélgetések során nemcsak a hangjukat ismeri meg a pedagógus, hanem a fájdalmukat is.
Az osztálytermünkben függő lánc több, mint dekoráció. A láncszemek ott függnek a fejünk felett végig a négy év alatt, amíg a diákok odajárnak. Minden évben előfordul, hogy korábban végzett diákok visszajönnek az osztálytermembe, a 340-esbe, és meg tudják mutatni, hol függ az ő láncszemük.
Emlékeznek, hogy mit írtak rá. Érzik a kapcsolódást, a támogatást. És van reményük.
Hát nem erre van szükségünk? Hogy valaki törődjön azzal, hogy minden rendben van-e velünk. Hogy felénk nézzen, és emlékeztessen rá, hogy láncszemek vagyunk. Néha elég egy apró segítség is a láncszemek összefűzéséhez.
Az előadást itt tudod megnézni.
