Stipkovits Erika a Személyiségfejlesztő Akadémia igazgatója, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, szakíró, előadó az Utak egymáshoz címet viselő online konferencia előadója. Vele beszélgettük.
A tavaly megjelent – immár a hetedik - könyved címe: „Mi, együtt”. Így együtt, egységben kell gondolkodnunk magunkról, mint családról? Ha én jól vagyok ők is jól lesznek?
Inkább így igaz: ha a szülők jól vannak, akkor a gyerekek is, de a felnőttek már önmaguk életéért felelősek. A feladatunk az, hogy megértsük a szövedéket, melynek részei vagyunk. Megértsük a családban elfoglalt helyünket, kapcsolódásainkat, és azt, hogy hogyan lehetünk képesek tiszteletet adni egymásnak, valamint elődeinknek, hogy megtiszteljük vele saját életünket, amit tőlük kaptunk. A családi rendszereinkben láncban kapjuk a szüleinktől az életünket, s vele együtt azt az árat, amit az életünkért „fizetünk”. Az életünk ára azok a mintázatok, benne minden „jó” és „rossz”, amelyeket adott családi rendszerünkből „kéretlen örökségül” kapunk.
A könyved olvasása közben az olvasó egy önismereti utazáson vesz részt. Ez volt a célod a könyv megírásával?
Igen, harmonikus kapcsolat nem létezhet önismeret nélkül, s az önismeret fejlődésével javulnak kapcsolataink is. Az önismeret belső tanulási folyamat eredménye, amely során feltárjuk és elfogadjuk személyiségünk mozgatórugóit és negatív tapasztalatainkat is hasznosítjuk. Eredményeként egyre inkább megismerjük valós képességeinket, erősségeinket és gyengeségeinket, szándékainkat, s így a belső béke felé vezető útra léphetünk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az önismeret mélyítésével nem tűnnek el életünkből a nehézségek és a szenvedés. De egyre inkább önmagunkká válunk, reálisabban és gyorsabban átlátjuk a helyzeteket, problémáinkra pedig könnyebben megtaláljuk a célravezető megoldásokat. Nem ijedünk meg a negatív érzésektől és gondolatoktól, mert belátjuk, hogy ezek megélésével tudunk fejlődni.
Mennyire jelentett új munkamódszert számodra az, hogy az olvasóid, klienseid által feltett kérdésekre válaszolsz ebben a könyvben?
Ezzel a könyvvel sem kívántam azt sugallni, hogy én tudnám a boldogság titkos receptjét. Ehelyett életünk és kapcsolataink ívére fűztem fel pácienseim, olvasóim gyakori izgalmas kérdéseit, problémafelvetéseit. Így a szüleinkhez, majd párunkhoz, gyermekeinkhez, testvéreinkhez és önmagunkhoz fűződő viszonyra vonatkozó kérdéseket, felvetéseket vettem sorra.
Bízom abban, hogy a kérdéseket olvasgatva, szeretteikkel megvitatva, talán ki-ki ráismer saját élethelyzetére, nehézségére, s a segítségnek szánt választ is megtalálja majd, ha elgondolkodik az esszenciának szánt gondolatok üzenetén, és saját életére fordítja azokat. Ha pedig egy-egy téma komplexebben, bővebben érdekli az olvasót, akkor segítségül hívja a gondolatot tartalmazó eredeti könyvemet, s fellapozza a témát érintő fejezet eseteit, példáit, gyakorlatait és további gondolatait.
A könyv alcíme, a Családi kapcsolataink pszichológiája. Az elmúlt két év, amit a pandémiával töltöttünk változtatott a családok szövetén véleményed szerint?
A pandémia időszakában sok család fejlődött, újfajta készségekkel: nagyobb rugalmassággal, folyamatos újra tervezéssel, családi összefogással reagáltak, és élvezték az otthon töltött, összezárt hónapokat. Más családokban viszont megborult az érzelmi egyensúly, a feszültségeket, az állandó bizonytalanságot, a veszteségeket nehezen viselték, viselik: az otthoni munkavégzést, a digitális oktatás körülményeinek megteremtését, az ismétlődő karanténokat, a kevesebb jövedelemből élést, a fogyasztási szokások kényszerű átírását. Emiatt nőtt a szorongás, a depresszió, a pszichés zavarok száma. Ám a pandémia alatt a legtöbb családban felértékelődött az egészség, az összefogás, a segítségnyújtás, és a hála ereje.
Miről hallhatunk majd téged előadni a Boldogság Világnapján az Utak egymáshoz címet viselő konferencián?
Bemutatom az előadásomban, hogy a szülői viselkedésmintákat születésünk pillanatától kezdve szívjuk magunkba, észrevétlenül befolyásolják érzelmi attitűdünket, és gyakran egy életre meghatározzák, hogy hogyan tudunk szeretetet adni és elfogadni, miként kezeljük a konfliktust, vagy épp a szülői szerepet.
Kitérek arra, hogy senki nem akar ártani a saját gyerekének, a maga módján a mindenki a legjobbat akarja, de nem mindig azt, és úgy adjuk, amit, és ahogy akarjuk. A szülői megnyilvánulásokat tudattalanul sajátítjuk el, többnyire akaratlanul ejtünk sebeket, és ezáltal ismételjük az előző generációktól kapott traumákat. Van anya, aki rátapad, és túlfélti a gyerekét, más agresszióval reagál a konfliktusra, mert a szüleinél is így látta. Aki a saját szüleitől tanulta, és az annak szüleitől... S noha kamaszkorunkban gyakran szentül megfogadjuk, hogy egy csomó dolgot másként (jobban) csinálunk majd, mint a szüleink, felnőve sokszor mosolygunk – vagy épp bosszankodunk –, hogy bizonyos szituációkban pont úgy (vagy éppen ellentétesen) reagálunk, mint ők, hisz a tőlük kapott mintákat másoljuk, tudattalanul szüleinknek azt a hibás viselkedésformáit ismételjük, ami szinte belénk égett. Rámutatok arra is, hogyan írhatók át - gyermekeink érdekében - mély önismerettel az egyes szülőtípusok, hogyan válhatunk elég jó, bátorító szülővé.
Ha kívánhatnál valamit 2023-ra mi lenne az?
Hogy a pandémia vége után képesek legyünk hosszú távra elhagyni a lelket őrlő felesleges dolgokat: a rohanást, a mértéktelen fogyasztást, a felesleges vásárlásra áldozott időt, a panaszkodást, az egymás bántását. Ehelyett flow-élménnyel alkossunk, nagyobb megbecsülés mellett dolgozzunk, s segítsük és szeressük egymást. Minél többen azt az életet éljük, amire képesek vagyunk, amihez tehetségünk van, és amiben jól érezzük magunkat.
