Lassan újra elindul a „jelenléti élet”, találkozhatunk azokkal, akiket az elmúlt másfél évben csak monitoron keresztül láthattunk vagy maszkban, minimum másfél méterről. Mit jelent az újranyitás a léleknek? Mire figyeljünk, mit vigyünk magunkkal?
Erről beszélgettünk – a rá jellemző derű- és éleslátással - Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeutával.
Újra elkezdődött a jelenléti oktatás, lassan visszatérnek az emberek a munkába. Hogyan érint ez minket mentálisan?
Mindannyian nagyon vártuk az újraindítást, amihez ugyanakkor ellentmondó érzelmek is kapcsolódnak, hiszen azt is tapasztaljuk, hogy az újraindulással nem a régi életünket kapjuk vissza. Pszichoterapeutaként hozzáteszem: hál’istennek!
Hiszen egy krízis, egy válság arra való, hogy megtanítson bennünket egy csomó dologra. Felhívja a figyelmünket arra, hogy mi az, ami igazán lényeges és értékes és nagyon bízom abban, hogy egy új egyensúlyt tudunk majd megtalálni.
Ahogy az elmúlt 1-1,5 év kihagyása után a gyerekek visszakerülnek az iskolába tulajdonképpen újra kell tanulnia mindenkinek, hogy hogyan is működünk mi személyes jelenléttel. Nagyon hamar belekényelmesedtünk abba, hogy mennyire klassz úgy beszélgetni, hogy alul egy pizsamanaciban vagyok, felülre pedig felveszek egy elegánsabb blúzt vagy egy világoskék inget, hiszen annyi látszik belőlem a zoom képernyőjén. Azt is megszoktuk, hogy az iskolába vezető utat, ami oda is és vissza is ¾ óra mással is tölthetem. Most újra kell tanulnunk, hogy hogyan találkozzunk másokkal, hogy milyen is egy ilyen személyes jelenlét. Ne lepődjünk meg, se szülőként se pedagógusként, se diákként, hogy ez nem lesz zökkenőmentes! Hogy nem magától értetődő, hogy bemegyünk a suliba és amit másfél évig nem vagy egészen másként csináltunk az most pikk-pakk átáll rajtunk.
Ez olyan, mintha úszók lennénk, de másfél évet kihagytunk volna és most újra ott lennénk a medencében. Biztos, hogy a másfél évvel ezelőtti időeredményeket nem tudjuk majd produkálni.
Az átállás néhány hetet, de akár néhány hónapot is igénybe vehet.
Egy krízis leszálló ágában vagyunk, és az abből való kikerülés után a felépülés inkább több hónap, mint néhány nap alatt lezajló folyamat. Erre mindenképp figyeljünk oda! Akkor tudjuk majd a leginkább támogatni a gyerekeket, ha mi megtaláljuk a saját megnyugtatásunk képességét. Ha mi, önreflektíven rá tudunk arra tekinteni, hogy nekünk milyen újra bemenni a kollegák közé, nekünk milyen reggel és délután újra utazni, buszon, villamoson, metrón, akkor fogunk tudni személyes példát adni másoknak. Megérteni a gyerekeket abban, hogy mi az, ami nehéz nekik. Például újra tanuljuk azt, hogy a személyes terünkbe most mások is bekerülnek. Eddig otthon voltunk a saját szobánkban, ahol úgy viselkedhettünk, ahogy akartunk, most meg ide ül mellém a Berci, ott integet a Vali és ezermillió dolog elvonja a figyelmünket amellett persze, hogy örülünk a visszatérő egyensúlynak. Azt gondolom, hogy a gyerekeknél vagy akár felnőtteknél tapasztalható legváltozatosabb egyensúly-kibillenések most pár hétig vagy hónapig teljesen természetesek lesznek.
Ezektől nem kell sikítófrászt kapni. Egy nagy felborulás utáni visszaállás az nagy figyelmet és odafigyelést követel meg.
Jó nagy csomagja van most mindenkinek. Mit viszünk magunkkal a pandémia tanulságaként?
Klienseim és kollégáim is arról számolnak be, hogy ez a megváltozott élethelyzet megtanított bennünket sok dolgot észrevenni és értékelni. Pélául azt, hogy mi az igazán fontos, amiért érdemes erőfeszítést tenni. Hogy milen fantasztikus, hogy kimehetünk a szabadba. Hogy bármikor kimehetünk a szabadba. Hogy sétálhatunk, hogy mozoghatunk, hogy mennyit tölt rajtunk a természetben végrehajtott mozgás.
De az is elvehetetlen tudás már tőlünk, hogy mennyire értékesek az emberi kapcsolataink, mennyit számít a személyes jelenlét, a személyes beszélgetések lehetősége.
Korábban arra gondoltunk, hogy „Á nem érdemes meglátogatni anyut, majd felhívom telefonon, vagy úgyis vettünk neki egy tabletet és skype-olunk vagy zoomolunk." Már a szüleim is be vannak oltva és csodálatos, hogy megölelhetem a 80 éves elmúlt édesanyámat és tudnom, hogy ez mennyire fontos érték. Nagyon bízom benne, hogy ezeket a tapasztalatokat továbbvisszük, megőrizzük és ragaszkodni fogunk hozzá. A személyes kapcsolathoz az online helyett és a természetközeliséghez, a mozgáshoz az otthon tespedés helyett.
Klienseim arról számolnak be, hogy most értették meg, hogy az a laza pár perc felszínes csevegéseknek, amit a kollégákkal a buszon, a büfésorban, a folyosón összeakadva folytattunk micsoda mentálhigiénés jelentősége van! Zorán dala jut eszembe, „Hogy értsd, egy pohár víz mit ér ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell.“
Mentális sivatagban töltöttük az elmúlt 1,5 évünket. Emlékezzünk a tapasztalatokra, hogy mi fontos, értékes, és mi az, amiért igazán érdemes erőfeszítést tenni.
Pszichoterapeutaként optimista vagy? Emlékezni fogunk?
Inkább bízni tudok. A bizalom a remény jelen ideje. Nagyon bízom abban, hogy tudunk bölcsek lenni. A tavalyi nyitás tapasztalatai ennek részben ellentmondanak, de az is nagyon megérthető emberi reakció volt, hogy amikor hónapokig be vagyunk zárva és végre ki lehetett szabadulni, akkor a felelősségérzetünket kicsit félretettük. Úgy tűnik, hogy most is vannak jelei annak, hogy most is így történt, de nagyon bízom abban, hogy létrejön majd egy új egyensúly és nem rohanunk fejjel a falnak. Terapeutaként egyébként azt tapasztalom, hogy 60%-al megnövekedett a bejelentkezések aránya, és mivel én párokkal és családokkal dolgozom, engem elsősorban azzal keresnek meg, hogy az összezártság nagyon ambivalens helyzetet teremtett. Korábban egy vágyott állapot volt, hogy minél több időt otthon tölthessek csak a családommal és otthonról dolgozhassak. Most, hogy ez ránkszakadt, megéreztük, hogy „köszönjük szépen, elég belőle”. Az összezártságban minden ami feszültség az a négy fal között maradt, mint egy dunsztos üvegben vagy kuktában, amiben szükség van szelepekre és nem szabad hirtelen leemelni a fedelét.
Korábban nem tettünk erőfeszítéseket, hogy megfelelő szelepeket építsünk be a feszültségek levezetésére, és most erre igazán szükségünk lett.
Egyéni kliensekkel dolgozó kollégáim pedig arról számolnak be, hogy az aggodalom és a feszültség növekedett meg nagyon nagy mértékben az emberekben. Van, akinek teljesen újra kell építenie, gondolnia az életét, mert mondjuk egzisztenciálisan akkora változás következett be nála, hogy nem tudja, hogy miből fogja eltartani a családját és ez nagyon komoly szorongást generál. A kontrollvesztés is gyakori tünet, hiszen nem mi dönthettünk életünk alakulásáról, és a szorongás, ami abból fakad, hogy egy olyan élethelyzet alakult ki, amire egyikőnknek sem volt forgatókönyve. Hasonló bekorlátozottságot és nehézséget 1958-ban éltünk meg utoljára, amikor még a most legidősebb generáció is egészen fiatal vagy gyermek volt. Nem voltak forgatókönyveink és a felelős döntéshozóknak sem áll rendelkezésére forgatókönyv a világjárvány kezelésére a globalizált világban.
Így ők is keresik a megoldásokat, mi pedig kamaszként elutasítunk mindent és kritizálunk mindent, ami történik. Ez is nagyon érthető az emberi természet ismeretében. A kultúránk egy nagyon fontos kihívása a mostani. Az élet nem lesz olyan, mint előtte, de nagyon bízom abban, hogy szerencsére nem lesz olyan, mert eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire fenntarthatatlan a korábbi életmódunk. Mennyire embertelen az az elvárásrendszer és élettempó, amit kialkítottunk és talán most a lecsendesültségben az átgondoltságban a bölcsességünk is megérkezik.
Végszóként mit üzen a gyerekeknek a nyárra? Mivel töltsék a szabadidőt ezután a másfél év után?
Fagyizzanak, biciklizzenek, strandoljanak, kiránduljanak, csobbanjanak és beszélgessenek egymással sokat. Kirándulás után pedig nézzék meg magukat igazán alaposan, hogy nehogy kullancs menjen beléjük. Élek a gyanúperrel, hogy a kamaszok inkább egymást szemlélik meg szívesen, de a lényeg, hogy kullancs ne legyen.
