Mészáros László a Károli Gáspár Református Egyetem docense, a Pedagógiai Kar Pedagógusképző Intézetének vezetője. Teológus és a neveléstudományok doktora. Egyik szenvedélye az utazás, amelyet összeköt a bizánci és a pravoszláv liturgia tanulmányozásával is. Másik szenvedélye pedig a budavári Nagyboldogasszony (Mátyás) templomban való orgonálás. Kutatási területe az ókori Európa nevelésügye, amelyben kiemelten foglalkozik a görög-római nevelési eszményeknek a zsidó-keresztény kultúrára gyakorolt hatásával. Erre alapozva egy keresztény szemléletű, transzcendens XXI. századi európai pedagógia filozófiai megalapozásával is foglalkozik. A szeretetről szóló, a Pozitív Pedagógia Campus keretében megosztott gondolatait adjuk itt közre.
Hogyan és miként gondolkodik teológusként és a neveléstudományok doktoraként a szeretetről?
Életünk legnagyobb élménye a szeretet, amely valószínűleg a legelső élményeink közé tartozik. Ha nem is tudunk rá visszaemlékezni, de biztos vagyok abban, hogy az az első nagy szeretetkapcsolódás anyánk méhében ért minket, ami egy olyan ős-szeretet, ős-mintázat, amit egész életünkben magunkkal viszünk. Az ott töltött 9 hónap és az az egység, amit az anyánkkal megélünk rádöbbent minket a szeretetre. Mindaz, ami ott történik velünk, mindazok a lenyomatok, érzések velünk jönnek és egész életünkben velünk vannak.
Ez a szeretetkapcsolódás lehet az első és legnagyobb élményünk. Amikor aztán kijövünk anyánk méhéből és rácsodálkozunk a teremtett világ szépségére és benne sok jóságra, akkor is felfedezhetjük a szeretet mintázatait. Mindannyian megpróbálunk ebben a szeretetben napról-napra elmerülni, de valószínűleg több lesz akkor már ez, mint érzés. Hadd hivatkozzam a teológiára és azon belül is a Szentírásra, amiben Szent János apostol mondja, hogy Isten maga a szeretet. Ez rendkívül fontos megállapítás, amire az egész keresztény vallás ráépül. Ha elemezni kezdjük ezt a mondatot és megérteni, akkor biztosan eljutunk arra a megállapításra, hogy a szeretetben van a létezés és nem fordítva.
Tehát nem a létezésben van a szeretet, hanem a szeretetben van benne a létezésünk és benne minden, amit mi megélünk vagy megélhetünk.
Tehát Istennek nem egy tulajdonsága, hogy ő szerető, hanem maga a léte, a létezése az, hogy ő maga a szeretet.
Milyen kapcsolódás van a szeretet témaköre és a pedagógia tudományterülete között?
A pedagógiát szoktuk úgy is említeni, hogy a személyiség fejlesztése áll a középpontjában. Ezt bizonyára minden pedagógus tanulta tanulmányai során. Mint ahogy a pszichológiát úgy emlegetjük, mint ami a személyiség fejlődésével foglalkozó tudomány. Persze mással is foglalkozik, de mind a két tudományban a személlyel foglalkoznak. Tudjuk, hogy csak a 18. századtól nevezhető egyáltalán tudománynak ez a két terület és sokan még a 20. században is sokkal inkább művészetként, semmint tudományként emlegetik a pedagógiát. A szeretetről is akkor tudunk gondolkodni, hogyha eltűnődünk azon, hogy ki a személy. Ezt a gondolatot a hallgatókkal is meg szoktam osztani és kérem őket, hogy ők maguk is gondolkodjanak el ezen. A személy, a személyiség olyan fontos titok, ami kimeríthetetlen a számunkra.
Ha belegondolunk abba, hogy mi mind személyek vagyunk és a zsidó-keresztény kultúra szerint Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk, akkor ez azt jelenti, hogy materiális mivoltunban is magunkban hordozunk valami olyasmit, ami transzcendens lénnyé tesz bennünket. A személy fogalma nem értelmezhető pusztán az emberi életnek a tudományos, materiális keretein belül, hanem az valamiképpen túlmutat ezen. Ezért mondtam azt, hogy a személy az kimeríthetetlen és megfoghatatlan. Ahogy magunkat sem tudjuk kimerítően megismerni, úgy a másik embernek a megismerése sem megy kimerítően. Akik egymás mellett leéltek 50-60 évet még ők is azt mondják, hogy mindig tartogat a másik személyisége számukra egy-egy meglepetést, ami így is van jól, hiszen így mindig rá tudunk csodálkozni a másikban valamire.
A személy rendkívül fontos összetevője az értelem is, hogy képes arra, hogy megvizsgálja önmagát. Emellett fontos összetevő, hogy szabadsága, szabad akarata van.
A szabadság természetesen szellemi értelemben érthető, hiszen a szellemi mozgásunkat nem lehet korlátozni. Az ember egyszeri, egyedi, megismételhetetlen és felcserélhetetlen. Szeretetkapcsolatainkban is el kell jutni oda, hogy a másik ember nem lecserélhető. Mindaddig, amíg a másik embert lecserélhetőnek, eldobhatónak tartjuk vagy azt mondhatjuk rá, hogy nekem tovább nem kellessz, akkor ott valami nagy probléma van a szeretettel.
Mert ha én valakit igazán mélyen, és az emberi mélységemből szeretek, akkor arra nem tudok nemet mondani.
Mert nem a külsejéért vagy a tehetségéért vagy más adottságaiért szeretem.
Valószínűleg ezt tapasztaljuk meg az anyaméhben. Ezt a szeretetet, ami feltétel nélküli, mindegy, hogy fiú vagy lány, mindegy, hogy szép vagy csúnya, a feltétel nélküli anyai szeretet az, ami az anyaméhben belénk kódolódik. Nagyon fontos teológiai felismerés, hogy Isten bennünket a személyi mivoltunkban, a személyiségünkért szeret örökké és visszavonhatalanul. Ez az az ős-tapasztalat, ami rendkívül fontos, hogy a pedagógusok életében is jelen legyen, mert valamiképpen a pedagógiai jelenlétünk erre a szeretetre van meghívva. Hogy feltétel nélküli elfogadással és feltétel nélküli szeretettel legyünk azok iránt, akiket ránk bíztak. Ez egy hatalmas kihívás mentális és testi szempontból is, mert nem vagyunk tökéletesek. De „ha a szeretet útján járók vagyunk”, akkor minden bizonnyal sikerülni fog mindig megközelíteni ezt az ideális állapotot.
Életünk egyik legnagyobb élménye lehet a szeretet akár teológiai, akár pedagógiai oldalról közelítjük meg, mert ez a szeretet helyez bennüket abba az alapállásba, ami az emberi létezésünk lényegét megadja.
