Dr. Lucy Hone, rezilienciakutató. Megrendítő előadásában a nehézségekkel szemben három stratégiát oszt meg velünk.
„Azzal szeretném kezdeni, hogy felteszek önöknek néhány kérdést. Ha elveszítettek már valakit, akit igazán szerettek, ha összetörték valaha is a szívüket, ha keresztülmentek egy keserű váláson, vagy hűtlenség áldozatai lettek, kérem álljanak fel. Ha ez nem lehetséges, kérem, tegyék fel a kezüket. Ha túléltek egy természeti katasztrófát, ha megfélemlítették vagy elbocsátották önöket, kérem, álljanak fel. Ha átestek valaha is egy vetélésen, ha volt valaha is abortuszuk, vagy meddőséggel küzdöttek, kérem, álljanak fel. Végül, ha önök, vagy valaki, akit szeretnek, mentális betegséggel, demenciával, valamilyen testi fogyatékossággal vagy öngyilkossági hajlammal küzdöttek, kérem, álljanak fel. A balsors nem ismer diszkriminációt. Aki életben van, előbb-utóbb szembesül nehéz időszakokkal, vagy már túl is van néhányon.”
Körülbelül egy évtizede kezdte tanulmányozni a rezilienciát a Pennsylvaniai Egyetemen, Philadelphiában. A helyi közösséggel kezdett dolgozni, hogy átsegítse őket a földrengés okozta traumán. Olyan gondolkodási és cselekvési mechanizmusokra tanította őket, amelyekről tudható volt, hogy segít ezekben a helyzetekben.
Előadásában elmeséli saját – megrendítő – történetét.
Az igazi teszt 2014-ben következett be, a királynő születésnapjának hétvégéjén. Két másik családdal együtt úgy döntöttünk, hogy leutazunk az Ohau-tóhoz, és kibiciklizünk az óceánhoz. Az utolsó pillanatban a gyönyörű 12 éves lányom, Abi úgy döntött, hogy velünk jönnek a legjobb barátnőjével, a szintén 12 éves Ellával, és Ella anyukájával, Sallyvel, aki egy nagyon kedves barátnőm. Az úton lefelé, ahogy keresztülutaztak Rakaia városán, a Thompsons Track földúton egy jármű áthajtott a piroson, összeütközött velük, és mind a hárman meghaltak az ütközésben.
Egy szempillantás alatt az egyenlet másik oldalán találtam magam, teljesen új identitásra ébredve. Nem a reziliencia szakértője, hanem hirtelen a gyászoló anya vagyok. Úgy ébredve, hogy nem tudom ki vagyok, megpróbálni felfogni a felfoghatatlant; a világom darabokra hullott szét. Hirtelen a szakértői tanácsadás másik oldalára kerültem. És meg kell mondjam, egyáltalán nem tetszett, amit hallottam.
Szórólapok hangoztatták a gyász öt fázisát: düh, alkudozás, tagadás, depresszió, belenyugvás. Gyásztanácsadók bukkantak fel az ajtónkban, és azt mondták, hogy arra számítsunk: a következő öt év a gyász jegyében telik. Nyomasztott minket az előttünk álló út, és erőtlenek voltunk ahhoz, hogy felülkerekedjünk a gyászon. Nem volt rá szükségem, hogy valaki megmondja, milyen rosszul állnak a dolgok. Szükségem volt egy kiútra a gyötrelemből, fájdalomból és vágyakozásból. Mindenekfelett, aktív részese akartam lenni a saját gyászomnak.
Így hát úgy döntöttem, hogy hátat fordítok ezeknek a tanácsoknak, és inkább kísérletezni kezdtem saját magamon. A szülői gyászt a legnehezebben elviselhető gyásznak tekintjük. De most öt év után elmondhatom azt, amit már tudtam a kutatásból. Hogy fel tudunk állni egy megpróbáltatás után, hogy vannak stratégiák, amelyek működnek, hogy teljes mértékig lehetséges, hogy úgy irányítsuk gondolkodásunkat és tetteinket, hogy kiutat találjunk a nehéz időkből.
Három stratégia van, amelyek a kutatásom alapját képezik, és bárki számára gyorsan és könnyedén elérhetőek; bárki meg tudja tanulni, önök is megtanulhatják itt és most.
Tehát az első: az ellenálló emberek értik, hogy néha beüthet a mennykő. Tudják, hogy a szenvedés az élet része. Nincsenek téveszméik, csak amikor kemény idők jönnek, valahogy tudják, hogy a szenvedés az emberi lét része. Most már ez az életed, megszoksz, vagy megszöksz." Az igazi tragédia, hogy nem vagyunk elegen, akik tisztában vannak ezzel. Olyan korban élünk, ahol jognak tekintjük a tökéletes életet, ahol a norma a tündöklő, boldog fotó az Instagramon, mikor valójában, ahogy a beszédem elején demonstráltuk is, épp az ellenkezője igaz.
Másodszor: az ellenálló emberek kiválóan tudják befolyásolni, hogy mire fókuszálják a figyelmüket. Szokásuk, hogy realisztikusan értékeljék az egyes szituációkat, és többnyire arra fókuszálnak, amit meg tudnak változtatni, és valahogy elfogadják a dolgokat, amelyeket nem tudnak megváltoztatni. Ez életbevágóan fontos, tanulható készség az ellenálló képesség szempontjából. Mi, emberek nagyon jók vagyunk abban, hogy észrevegyük a fenyegetéseket és a gyengeségeket. A negatív dolgokra vagyunk beprogramozva. Nagyon könnyedén észrevesszük őket. A negatív érzelmek csak úgy tapadnak, mint a tépőzár, míg a pozitív érzelmek, tapasztalatok, kicsúsznak a kezünk közül.
Harmadszorra: az ellenálló emberek felteszik a kérdést: "Amit csinálok, segít nekem vagy árt?" Ez egy olyan kérdés, amit egy jó terápián gyakran feltesznek. És bizony, eredményesen. Ez volt a mantrám az első napokban a lányom halála után. Újra és újra megkérdeztem. "Elmenjek-e a tárgyalásra, hogy lássam az autó vezetőjét? Segítene vagy ártana?" Nos, ezt nem volt nehéz megválaszolni; úgy döntöttem, távol maradok.
Ez a kérdés annyi különféle helyzetben használható. Az, ahogy gondolkodom, árt vagy használ abban, hogy megkapjak egy előléptetést, hogy átmenjek egy vizsgán, hogy felépüljek egy szívinfarktusból? Rengeteg helyzetben alkalmazható.
Azt hiszem, mindannyiunk életében vannak pillanatok, amikor az utunk elágazik, és az út, amit addig úgy gondoltunk, hogy követünk, valamilyen egészen borzalmas irányt vesz, amire soha nem számítottunk, és bizonyára sohasem akartuk, hogy így történjen.
Velem így történt. Minden képzeletet felülmúlón borzalmas volt. Ha valaha olyan szituációban találják magukat, amelyben azt gondolják: "Lehetetlen, hogy ebből felálljak", akkor ajánlom, hogy támaszkodjanak ezekre a stratégiákra, és gondolják újra. Nem teszek úgy, mintha ez a gondolkodásmód egyszerű lenne. És soha nem fog megszabadítani az összes fájdalomtól. De ha valamit is tanultam az elmúlt öt évben, az az, hogy ez a fajta gondolkodásmód igenis segít. És mindenekfelett, megmutatta számomra, hogy lehetséges egyszerre élni és gyászolni. És ezért mindig hálás leszek.
Előadását itt tudjátok megnézni.
