Az Ember a filmben, Kapitány-Fövény Máté videósorozata Hatalmas kis szerepeink című epizódja azokkal a felvett szerepeinkkel foglalkozik, amely legtöbbünk életét a leginkább meghatározza. Teszi ezt úgy, hogy közben az HBO két népszerű sorozatát, a Hatalmas kis hazugságokat és a Tudhattad volna című minisorozatot elemzi. A klinikai szakpszichológus, adjunktussal a Boldogság Világnapi konferencia előadójával beszélgettünk.
Miért éppen ezt a problémakört – a felvett szerepeinket – választottad a sorozat egyik elemének? A jelenkori társadalmunkban van ennek valamilyen különleges aktualitása?
A problémamentes társadalmi együttélés egyik alapfeltétele, hogy bizonyos normáknak, szabályoknak megfeleljünk. Életünk különböző területein, hasonló okok miatt, az adott szociokulturális közegnek megfelelő szerepeket töltünk be. Valamilyen szempontból tehát szerepet játszunk akkor, amikor anyákká és apákká válunk, amikor munkahelyünkön egy adott pozíciót betöltünk, amikor belépünk egy étterem ajtaján vagy helyet foglalunk egy színház nézőterén. Ez mindig is így volt, a szerepek és a hozzájuk köthető forgatókönyvek a civilizáció működésének fontos elemei, és némely esetben azt is szabályozzák, hogy miként tudjuk elfogadható módon kiélni ösztönkésztetéseinket. Modern világunk két szempontból is előtérbe helyezi a szerepeket.
Egyrészt, ahogy fokozatosan nő az emberiség létszáma (ami automatikusan megnöveli a konfliktusok lehetőségét), annál hangsúlyosabbá válnak az együttélés szabályai. Másrészt, a közösségi média térnyerésével közszereplővé válik minden olyan magánszemély, aki személyes információkat közöl magáról, másként szólva: aki valamilyen képet akar sugallni magáról.
Az előadásban említed, hogy a szerep kincs és teher is lehet. Mondanál nekünk erre egy-egy példát?
Arra vonatkozóan több vizsgálati eredmény is elérhető, hogy a szerepeink akkor működnek jól, ha egyfelől kompetensnek, másfelől énazonosnak érezzük magunkat bennük. Vagyis, ha nem ránk erőltetett szerepről van szó, hanem olyan általunk választott, vagy megtalált szerepről, ami jól illeszkedik értékrendünkhöz, céljainkhoz, énképünkhöz. Hogy egy konkrét példát említsek, ami talán sokak számára ismerős lehet: amikor tizenévesként a helyünket keressük a világban, hajlamosak vagyunk olyan helyzetekbe is belemenni vagy olyan társaságokhoz is hozzácsapódni, amikről érezzük, hogy idegenek tőlünk, nem passzolnak az általunk képviselt értékekhez. Sok esetben nagyfokú önbizalom kell ahhoz, hogy nemet tudjunk mondani a világ által felkínált szerepekre. Ugyanakkor identitásunk építése szerepjátékok eredménye. Jó példa erre a felnőtté válás. Gyerekként sokszor játszuk, tét nélkül, tehát pusztán szerepből, hogy felnőttek vagyunk.
Tizenévesként már nagyobb a játék tétje, hiszen tudjuk, hogy néhány éven belül a szerepből valós felnőtt identitás kell, hogy váljon.
A hamis szerepekre rávilágító embereket úgy emlegeted, mint akik „széthúzzák a függönyt”. Mindig jótékony dolog széthúzni a függönyt vagy van, amikor épp az a megoldás egy barát vagy egy családtag esetében, hogy hagyjuk, játssza a szerepet akár egy életen át.
Általában tartunk azoktól az emberektől, akik rámutatnak hamis szerepeinkre, mert ezáltal többnyire változásra, változtatásra is kényszerítenek minket. Meggyőződésem, hogy számos esetben ugyanez a félsz tart vissza sok embert attól, hogy terápiába menjen. A hamis szerepjátszásnak persze ezer módja van, hol kisebb, hol nagyobb problémákat rejtve el. Szenvedélybetegek esetén például rendkívül gyakori, hogy a családtagok homokba dugják a fejüket, és úgy tesznek, mintha nem vennék észre, mi történik valójában. Ez is szerepjáték, a hozzátartozók részéről is. Mintha az egész család azt játszaná, főleg mások (a „nézők”) felé, hogy minden rendben van. A függöny elhúzása konfliktust szül, a konfliktus azonban valóban megalapozhatja a változást. Tapasztalataim szerint többször jótékony dolog elhúzni a függönyt, mint ahányszor ártunk vele. De semmiképpen sem hálás feladat.
Egyáltalán lehet ilyen típusú, felvett szerepet egy életen át játszani?
Hogyne, hiszen milliók művelik. A háttérben legtöbbször az identitáskeresés túl korai lezárása áll. Ilyen esetekben nem dolgozzuk meg eléggé saját identitásunkat, nem próbáljuk ki magunkat elég szerepben, hanem felveszünk egy készen kapott, jellemzően szüleink által átadott identitást, és az azzal járó életutat.
Ez a fajta álidentitás idővel, nem ritkán az életközép időszakában megbosszulja magát, mert új identitáskrízist robbant ki. Lényegében évtizedes csúszással, de újra elénk kerül a feladat, hogy kitaláljuk magunkat.
A közösségi média és a nárcizmus kapcsolatát említed. Mit jelent ez a kapcsolat és merre halad a világ ebből a szempontból szerinted? Rosszabb lesz a helyzet vagy jönnek majd a kívülállók és „széthúzzák a függönyt”?
A nárcizmus elharapózása kapcsán sokan hivatkoznak Christopher Lasch, amerikai történészre mint a folyamat legismertebbé vált leírójára, és nagyhatású művére, Az önimádat társadalma című, 1979-ben publikált munkára. Lasch társadalmi prognózisa meglehetősen pontosnak bizonyult, még akkor is, ha a jelenség klinikai súlyosságú vetülete, a nárcisztikus személyiségzavar előfordulási gyakorisága nem is nőtt mérhetően az elmúlt évtizedekben.
Az önimádat kifejezés azonban nem igazán helytálló a nárcizmus valódi természetét illetően. A nárcisztikus személy ugyanis, akárcsak Narkisszosz a görög mitológiában, valójában nem önmagát, hanem világban való lenyomatát (vízben való tükröződését) imádja. Éppen ezért állandó, pozitív visszajelzésekre van szüksége, mert ezek a visszajelzések támasztják meg személyiségének rogyadozó diadalívét. A nárcizmus túlnyomórészt az identitás válsága. A nárcisztikus ember nem látja magát tisztán, ezért tükörként használja a többi embert. És innentől kezdve nem meglepő, hogy a közösségi média oldalakon való intenzív jelenlét is kedvez a nárcisztikus tendenciák eszkalálódásának. Ennek legkézelfoghatóbb megnyilvánulása a lájkvadászat, ami nem csupán a környezet pozitív visszajelzését jelenti, a lájkok egyúttal mérhetővé teszik az egyén népszerűségét is. Hogy merre halad a jelenség, az meglehetősen egyértelműen kivehető: tovább előre. Hogy meddig tart, mikor éri el csúcspontját, sok más trendhez hasonlóan mikor fut túl, mikor fullad ki, azt már jóval nehezebb bejósolni. Valójában az őszinte érdeklődéssel történő és ítélkezésmentes mások felé fordulás törhetné meg a trendet. Áthelyezni a fókuszt önmagunkról a másik emberre. Megismerni, kik is vagyunk valójában.
