Igazából most nem pszichológiai értekezést szeretnék tartani a témában, hanem egyszerűen csak egy történetet szeretnék megosztani veled, és a történethez kapcsolódó 2 fontos tanulságot, amit tanultam az élettel való elégedettségről.
A kőfaragó története
Volt egyszer egy férfi, aki mindig elégedetlen volt magával és az életével. Kőfaragó volt, és egész nap dolgoznia kellett, hogy megéljen. Egy szép napon, amikor elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt, benézett a nyitott kapun, és bepillantva a szeme elé tárult az az elképesztő gazdagság, amiben a kereskedő élte mindennapjait, ráadásul odabent csak úgy nyüzsögtek az előkelőbbnél előkelőbb vendégek. Elfogta az irigység, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen gazdag és befolyásos ember lehetne. Akkor bezzeg nem kellene szegény kőfaragó módjára tengetnie az életét. Ekkor egy hangot hallott, amely azt mondta: – Az vagy, ami lenni szeretnél. Gazdag lett, és azonnal megkaphatott mindent, amire vágyott: szép házat, finom ételeket, érzéki élvezeteket, befolyásos vendégeket. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt. Boldogsága és elégedettsége viszont csak addig tartott, amíg meg nem látott elvonulni egy királyt a kíséretével.
Ekkor arra gondolt: „Ő hatalmasabb nálam. Bárcsak én is király lehetnék!” Ekkor megint hallott egy hangot, amely azt mondta: – Az vagy, ami lenni szeretnél! Most ő volt a leghatalmasabb ember a birodalomban. Mindenki neki engedelmeskedett, mindenhová dúsan hímzett gyaloghintón cipelték, és a nép reszketett tőle, és gyűlölte, de földig hajolt előtte, amerre csak járt. Nagyon élvezte egy ideig, de ez sem tartott sokáig. Egyre inkább úrrá lett rajta a szörnyű elégedetlenség. – Többet akarok, többet akarok! – gondolta. A nyári nap forrón tűzött, és iszonyúan kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a létezéséről. „Milyen hatalmas a nap!” – gondolta. „Bárcsak nap lehetnék!” És ő lett a nap. Nagy volt, erős és sugárzó. Ő uralkodott a föld és ég fölött. Semmi nem létezhetett nélküle.
De aztán észrevette, hogy a felhők odafurakodtak a nap és a táj közé, így a nap sokat veszített erejéből. A felhők könnyűek voltak, mozgékonyak és szabadok. „Milyen irigylésre méltó. Bárcsak felhő lehetnék!” – gondolta. Megint hallotta a hangot: – Az vagy, ami lenni szeretnél! És már felhő is lett. Kellemes érzés volt szabadon lebegni a levegőben, mozgékonynak, könnyűnek lenni. Ám előbb vagy utóbb a felhő esővé sűrűsödött, amely egy sziklához csapódott. Micsoda ütés volt! A szikla ősidők óta ott állt, kemény volt és masszív. És a vízcseppek szétpukkadtak a kövön, és lefolytak a földre, ahol felszívódtak és örökre eltűntek. „Milyen hatalmas ez a szikla!” – gondolta. „Bárcsak szikla lehetnék!” Ezután kősziklává változott. Egy ideig örült is ennek az életnek, amelyet sziklaként élt. Végre megtalálta a stabilitást. Biztonságban érezte magát. Az esőcseppek lepattantak róla, a napsugarak felmelegítették, a szél felfrissítette, a csillagok őrködtek felette. Úgy érezte, megtalálta a tökéletességet.
De ahogy ott állt, egyszer csak kopácsolást hallott. Egy kalapács hangját. És érezte, hogy farigcsálják az oldalát. „Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál?” – kérdezte magában. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót. Teljesen ledöbbent attól, hogy a kőfaragó még nála is erősebb volt. „Mennyire szeretnék kőfaragó lenni!” – gondolta. Így a kőfaragó megint kőfaragó lett. Azzá lett, aki mindig is volt. De most egészen másképp. A kalapács zaja zenének tűnt a számára, a kő megmunkálása művészet volt, és a fáradtság a nap végén azt az érzést adta a számára, hogy jól dolgozott. Boldog volt. Már nem csak egyszerűen a követ látta, amivel keresi a kenyerét, hanem egy gyönyörű katedrálist látott, amelynek a felépítésében az ő kövei is segítenek. Látta, hogy az általa éppen végzett munka egy nagyobb célhoz kapcsolódik, amelynek ő is a szerves része. Megtalálta az elégedettséget.
A történetben a kőfaragó útját éljük át, amint eljut az elégedetlenségtől az elégedettségig.
Két fontos tanulsága van ennek a történetnek
Amíg másokhoz hasonlítjuk magunkat, mindig lesz okunk az elégedetlenségre. Sajnos, van egy hajlamunk, hogy mindig mindent valamihez hasonlítunk. Ha folyton olyanokhoz hasonlítjuk magunkat, akik gazdagabbak, sikeresebbek, szebbek, okosabbak, mindig találunk okot az elégedetlenségre, ami irigységet, frusztrációt és boldogtalanságot szül. Ha már úgyis hajlamunk van arra, hogy folyton hasonlítjuk magunkat másokhoz, akkor legalább használjuk fel pozitív módon! Fokozhatod az élettel való elégedettségszintedet azzal, ha olyanokhoz hasonlítod magad, akik kevésbé olyan szerencsések, mint te az életben. Próbáld ki! Gondolj olyan embertársaidra, akiknek az anyagi helyzete, párkapcsolati élete, egészségi állapota, karrierje, és így tovább, sokkal rosszabb a tiédnél és tudatosítsd magadban, hogy milyen szerencsés is vagy valójában, hogy neked nem kell olyan dolgokkal megküzdened, olyan dolgokon keresztül menned, mint nekik.
A történet másik fontos tanulsága, hogy az élettel való elégedettségi szintünk azzal javítható, ha egyszerűen megváltoztatjuk a nézőpontunkat. A boldog élet megélésben a világszemléletünknek meghatározó szerepe van. Amikor a külsőségek helyett a belső értékekre fókuszálunk, mint például a tevékenységemmel milyen nagyobb célt szolgálok, amit önmagamnál nagyobbra tartok, akkor elkezdjük az életünket értelmesnek, értékesnek tartani, és ezáltal egy sokkal mélyebb elégedettséget és tartósabb boldogságot élünk majd meg.
Bármilyen is legyen most az életed, pont az ad neked valamilyen értéket. Hiszek abban, hogy minden élethelyzet tanít bennünket valamire, és benne van a lehetőség, hogy elvezessen az értelemmel teli boldogsághoz. Ahelyett, hogy arra összpontosítanál, amid nincs, vagy nem következett be még az életedben, légy hálás mindazért, amid van, és gondolj arra, milyen szerencsés vagy azokhoz az embertársaidhoz képest, akik náladnál rosszabb körülmények között élnek. Sok embernek ez nehezen megy, sőt, még Pál apostolnak sem ment könnyen, mert ezt mondta: „Megtanultam elégedettnek lenni.” Az elégedettség tehát egy tanulási folyamat eredménye.
Az irigység azon a tévhiten alapszik, hogy többre van szükséged ahhoz, hogy boldog legyél.
Amikor betölt az elégedetlenség érzése, sokszor hajlamossá leszünk arra, hogy ezek a zavaró érzelmek szinte reménytelen kilátásba helyezzék az életünket. Te mitől lennél az életedben igazán elégedett? Mitől éreznéd azt, hogy most minden jó neked? Ha megnyernéd a lottó főnyereményét? Vagy ha tökéletesen egészséges lennél? Ha minden rendezett lenne az életedben? Bizonyára mindezek a dolgok segítséget nyújthatnának egy ideig, de ha nincs meg benned az elégedettség érzése, akkor csak olyanok lennének, mint ragtapasz a felsebzett bőrön, ami csak elfedi a sebet, de azt meggyógyítani nem fogja. Az elégedettség érzése, ha még nincs meg bennünk, akkor rá kell vezetni magunkat. Meg kell tanulnunk elégedetten élni. Az Iránytű a boldogsághoz c. könyv 30+1 napos pozitív fókusz program gyakorlatai ebben nagy segítséget nyújtanak. Aki nem tud elégedett lenni ott, ahol van, az nem lesz elégedett ott sem, ahol lenni szeretne.
