Perfekcionista világunkban minden pillanatban a tökéletességre törekszünk, hiszen ezt várják el tőlünk minden helyzetben. Az életben számos területen kell helytállnunk szülőként, feleségként vagy férjként, munkavállalóként. Szülőként egyre nagyobb a nyomás rajtunk, hogy mindig mindent tökéletesen csináljunk, hiszen ez ömlik ránk a médiából, ezt halljuk az ismerősök, a család körében, hogy mi ezt és ezt tesszük a gyerekünkért, aki már itt és itt tart.
Pedig kevés dolog lehet ártalmasabb egy család életére, mint ez a fajta tökéletességre törekvés. Ahogyan szinte minden területen, a tökéletesség a „megfelelősség” ellensége.
Az igazi csapda ugyanis az, hogy ha magunktól azt várjuk, hogy tökéletesek legyünk, akkor a gyerekeinktől is ezt fogjuk elvárni. Pedig az emberek nem tökéletesek és ez így van jól.
Az „elég jó szülők” nem arra törekszenek, hogy tökéletesen töltsék be a szülői szerepeket és nem is várják el azt, hogy gyermekeik ilyenek legyenek. A folyton a legjobbra, a hibátlanra törekvő szülő fokozott szorongást érez gyermekei jövője miatt. „Vajon meg tudom neki adni azt, amit meg kell adnom? Vajon boldoggá nevelem? Vajon eléri majd a céljait?” Bizonyos fokig ezek teljesen mindennapi kérdések és aggódások, de ha mindig mindenben csak a hibátlan az elfogadható számunkra, akkor ez könnyen átfordulhat szorongássá.
Az „elég jó anya” fogalmát először 1953-ban írta le D. W. Winnicott brit gyermekorvos és pszichoanalitikus, aki szerint az elég jó anya jobb, mint a tökéletes anya. Természetesen odaadóan gondozza csecsemőjét, de fokozatosan egyre kevésbé alkallmazkodik az igényeihez, így teremtve meg a kisgyerek képességét arra, hogy az anya távollétében is jól érezze magát. Így a kisgyermek fokozatosan és hatékonyan tanulja meg kezelni a valóság okozta csalódásokat.
Mind láttunk már az óvodában magát a földhöz verő kisgyereket vagy olyat, aki vadul kapaszkodik az édesanyja lábába és ordítva közli a világgal, hogy ő bizony egy percet sem tölt az anyukája nélkül. Vicces anyukák szokták ilyenkor felvetni azt a lehetőséget, hogy esetleg lecsatolják a lábukat és ha ez segít, akkor itt hagyják az oviban addig, amíg a gyerek ordít.
Persze nem ez a megoldás!
1987-ben Bruno Bettelheim világhírűvé vált könyvében, az Elég jó szülő címűben - amelyet Winnicott elméleteire épített - azzal érvelt, hogy a szülőknek nem egy olyan gyermeket kell nevelniük, ha tetszik teremteniük, amilyet ők szeretnének, hanem ehelyett segíteniük kell gyermeküket abban, hogy olyan személyiséggé váljanak, akivé ők, a gyerekek lenni szeretnének.
Senki sem tökéletes, sem mi, sem a gyermekünk és mégis mindnyájan tökéletesen vagyunk úgy, ahogy vagyunk. Különleges, önálló személyiségek. Sok megnyilvánulásunk, sok cselekedetünk tökéletlen, és ez így van jól.
Ha az életben bármikor probléma merül fel, a perfekcionista mindig keres valakit vagy valamit amit hibáztathat. Természetesen ez sokszor éppen önmaga. Mivel nem tudja kezelni a tökéletlenséget, így hatalmas károkat okoz a családon belül, súlyosbítva az eredeti nehézséget, és néha még a házasság és a család érvényességét is megkérdőjelezi.
Gondoljunk csak bele mi az első és legfontosabb adat egy gyerek születésénél a nevén kívül? A méretei. Mintha valakinek a méretei bármilyen módon is róla, a leglényegéről szólnának. Folyamatosan méricskélő társadalmunkban sajnos a tökéletességre való törekvés nagyon gyorsan képes szétzilálni az amúgyis nagyon fáradt kisgyermekes családokat. Hiszen ha a gyerek nem fejlődik a Nagy Könyv szerint, nem eszik pont annyit, amennyit kell, vagy többet büfizik, vagy éppen még nem jár, nem beszél, nem olvas, nem 5-ös...stb.stb. akkor elkezdődik a családban az egymásra mutogatás, egymás hibáztatása.
Egy így – nem – működő család nem tud majd összefogni ha valóban eljönnek a gondok. Így nem lehet a gondok idején tervet kovácsolni, hogy hogyan oldjuk meg együtt a problémát. Most 3-as lett ugyan a matek, mit tegyünk azért, hogy a következő 4-es vagy 5-ös legyen? A hiba elfogadható. A hibáztatás nem.
Hogyan lehetsz pozitív szülő?
Kezdd azzal, amit már a delphoi jósda feliratából megtanultunk: „Ismerd meg önmagad!” Tudd, hogy mi fontos neked. Milyen ember vagy? Mi tesz téged boldoggá? Szeresd magad és ha nem megy minden úgy, ahogyan eltervezted, akkor bocsáss meg magadnak!
A boldog szülőknek boldogok a gyerekei is, és sajnos ez fordítva is igaz. Ha az édesanya frusztrált, önmarcangoló, akkor a gyermek is bizonytalan, szorongó lesz. Minden gyermek utánzással tanul. Ha azt látja, hogy mindent csak tökéletesen lehet elvégezni, neki pedig ez nem sikerül, akkor nem a megküzdést, a javítást, a „hogyan csinálhatom legközelebb jobban?” –t tanulja meg, hanem csalódott lesz és hamar feladja majd a próbálkozásokat.
Az önmagaddal való törődés fontosságát úgy kell elképzelnünk, mint amikor a repülőn vészhelyzet esetén lenyíló oxigénmaszkot először a szülőnek kell felvennie és csak utána teheti rá a gyerekre. Gondolj erre, amikor az a kérdés, hogy most pihensz-e egy kicsit, töltekezel, hogy aztán „elég jó szülő” lehess.
Ha már önmagadat megismerted, akkor jöhet a legcsodásabb utazás, amit szülőként meg lehet élni:
Ismerd meg a gyermeked!
Dolgozz sokat azon, hogy megértsd őt, hogy megismerd a gondolatait, az érzéseit, a „miért”-jeit. De ne kényszerítsd rá a gondolataid, a véleményed. Légy gondoskodó, szerető szülő, de engedd, hogy megélje a saját tökéletlenségét, a saját hibáit. Azokból fog tanulni, azokat fogja tudni cselekvő erővé átalakítani. Ha valamit jól csinál dicsérd, ha hibázik segítsd abban, hogy kijavítsa. De ne úgy, hogy megmondod neki, hogyan kell csinálni. Hiszen te csak azt tudod elmondani, te hogyan csinálnád. Lehet, hogy neki egészen más megoldása lenne a helyzetre. És ki tudja? Talán a következő Eistein gondolatait hallgathatod meg.
