A pandémiás időszak számos család, pár életét megcibálta vagy tette éppen erősebbé a kapcsolatot. Dr. Sallay Viola és Dr. Martos Tamás, a Szegedi Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének kutatói meséltek nekünk kutatásukról, amelyet a pandémia első szakasza alatt készítettek.
Az önök terápiás munkájában fontos szerepe van az otthonnak. Mennyire változott meg a hozzá fűződő viszonyunk a pandémia idején?
SV: Ez egy nagyon jogos kérdés, ami bennünk is rögtön felmerült, úgyhogy tavaly tavasszal el is indítottunk egy kutatást ezzel kapcsolatosan. Ha nem is országos, nem is reprezentatív, de azért mégis több száz főt elértünk. Megkérdeztük az embereket egy online kérdőívben, hogy mi is történik most az otthonukkal. Milyen a kapcsolatuk vele? Részben arról, hogy hogy vannak otthon, mennyire elégedettek a saját otthonukkal ebben az időszakban, illetve hogy milyen élményeket élnek meg a bezártságban. A lakás mely pontján élnek meg biztonságot és melyen bizonytalanságot?
MT: Egyébként is, a pandémiától függetlenül, a párterápiában is sokszor próbáljuk feltárni a párok otthonhoz – és ezen keresztül egymáshoz – fűződő viszonyát. A biztonság, a bizonytalanság élményét, az összetartozás és az elvonulás tapasztalatait. Ezek mind az otthon fontos funkciói, amelyek kapcsolódhatnak az otthonnak egy-egy részéhez vagy egészéhez is. Az, hogy hogyan is történnek meg ezek az élmények, vagy hogyan tudják az emberek ezt megélni a konkrét helyeiken, az nagyon sokat elmond is arról, hogy tényleg mit is jelent számukra az otthon és hogyan tudják a maguk jóllétére, a maguk feltöltődésére használni.
SV: Ez persze karantén nélkül, de a karanténban is igaz. Így tulajdonképpen ezt a módszert - az Otthon Érzelmi Alaprajza Interjút - használtuk tavasszal átalakított formában a kérdőívhez is!
Lehet azt mondani, hogy ha valaki otthon jól érezte magát, annak a pandémia miatt az otthonhoz való viszonya is megváltozott?
SV: Arról nagyon sokat megtudtunk a kérdőív alapján, hogy a karanténban mi tudott biztonságot adni és mi bizonytalanságot. A biztonság érzését leginkább az adta, amikor a párok vagy családok egyszerre, egy helyen, valami jót élnek meg. És ez lehet, hogy banálisan hangzik, de valójában nem az. Azt már a terápiák során is láttuk, hogy a család mentális jóllétének az egyik szempontja az, hogy van-e közös biztonságos tér, ahol egyszerre, egy időben tudjuk jól érezni magunkat. Mert nem attól leszünk jól családként, ha apa elvonul dolgozni, anya a konyhában főz és a kamasz magára zárja az ajtót – még ha ezekre is szükség van.
Persze kell, hogy legyen elvonulás, és pont ez volt a karantén egyik nagy kihívása!
Amikor nem lehet otthonról elmenni, nem lehet elvonulni, akkor mindenképp elkezdődik egy újfajta kiegyensúlyozás a családokban. Ha ez sikerül akkor az emberek jól érzik magukat. Fontos, hogy meglegyenek a pozitív közös aktivitások, hogy „ezt nekünk jó együtt csinálni”, de ugyanakkor legyenek meg a pozitív elvonulások is, ami mindenkinek jól eső, nem kényszerből jövő egyedüllét.
MT: Ami a karanténban speciális volt, hogy nem találkozhattunk a nagyszülőkkel, a haverokkal, megszűntek az összejárások. Ezek egy része sikeresen átvándorolt az online térbe, amihez viszont mégiscsak egy otthoni hely kellett, ahol bárki el tudott vonulni például a barátnőkkel, haverokkal videochatelni.
A kutatás ebben az esetben is megmutatta, hogy az online kapcsolatok fenntartásának „szent helyei” szintén biztonságot adtak.
Az „elvonulós biztonság” persze kicsit összefügg az otthon méretével is, azzal, hogy mennyire voltak megfelelőek a fizikai adottságok. De az érdekes eredmény volt, hogy a végső összevetésben a biztonságos élmények megélése, vagyis amikor voltak biztonságos elvonulások, és aktivitások is, az jobban számított az otthonnal való elégedettségben mint a lakás mérete, a négyzetméter. És ez azt mutatja, hogy reziliensek vagyunk. Tehát egy kisebb otthonban sem kell nyomás a kapcsolatoknak, hanem tudjuk az otthoni mindennapokat, rutinokat úgy alakítani, hogy jól jöjjünk ki még stresszhelyzetben is.
Egyedülállók is voltak a válaszolók között?
SV: Igen, a válaszadók között egyedülállók is voltak: a kihívás ilyenkor az, hogy a fontos kapcsolatok nincsenek jelen az otthon terében. Az tudta magát jól érezni az egyedüllétben, aki megtalálta az apró kis tevékenységeket, aktivitásokat, főleg olyanokat, amik eddig nem voltak jellemzőek. Elárasztották a főzős videók a facebookot, de sokan a növények ápolgatásával foglalkoztak, mert ezek jelentették számukra a biztonságot. A kommunikációs technológiák nagyon sokat segítettek abban, hogy akik egyedül éltek, azoknak sem kellett egyedül maradni, mert a kapcsolódás az online térben is létrejött.
Milyen típusú családokat, párkapcsolatokat viselt meg jobban és milyet kevésbé a pandémia?
MT: Erre konkrét adataink nincsenek, de a válaszok alapján az a benyomásom, hogy ez a nagy közös stressz kicsit valamelyik véglet felé tolta az embereket.
Aki korábban elégedett és pszichológiai értelemben gazdag élt, az meg tudott benne erősödni, az kapcsolatként és egyénként is megtalálta a kreatív erőforrásokat.
De a stressz rombolni is tudja a pszichés stabilitást: ahol gyengeség, sebezhetőség van, ahol valamilyen hiány állapot van, ott negatív folyamatokat tud elindítani.
SV: Nagyon érdekes, amit terápián tapasztaltunk. Párok beszámoltak arról, hogy a karantén alatt számos jellegzetes hivatkozási alap kiesett a párkapcsolati dinamikából. Például az, hogy „te mindig későn jössz haza”, „te mindig csak a munkáddal vagy elfoglalva”, „heti három foci”, „nem figyelsz rám”. Ezek a programok egy mozdulattal törlődtek a naptárból. Mi lett az így felszabaduló idővel, lehetőségekkel? Ez gyakran olyan mértékű közelséget jelentett a pároknak mint soha előtte. És ez hozta felszínre, hogy mi is az, ami a kapcsolatban megerősödik és mik azok a működések, amelyek összeomlanak, mert a párok nem voltak rá felkészülve és valójában odáig is az tartotta életben a kapcsolatot, hogy éppen elég órát lehetett más társaságban, más közegben, másfajta intimitásokkal (és itt nem megcsalásra gondolunk!) eltölteni. A haverokkal, barátnőkkel, szülőkkel jól kibeszéljük a dolgokat, és a maradék időt meg már kihúzzuk együtt. Ezek a működések kiestek, és sok sérülékenység megmutatkozott, ami addig is ott volt a párkapcsolatban, csak ki volt segítve a mindennapok rutinjaiban. Ez a hirtelen létrejött, váratlan helyzet sok szempontból visszajelezte a pároknak, hogy hol is tartanak. Egyébként nagyon sok pozitív megközelítést tapasztaltunk ez ügyben is, például soha nem látott mértékben kerestek a párok segítséget, jöttek terápiára, nemcsak hozzánk, hanem az összes kollégához, akit ismerek. Úgy tűnik, egyre elfogadottabb, hogy időben érdemes támogatást kérni.
MT: Ami meg még a kutatásból kiderült, hogy az otthon legintimebb részei, az együtt evés, az együtt alvás helyei, azok nem válhatnak a rendszeres csatározások helyszíneivé.
Nagyon fontos észrevenni, hogy amikor már nem tudok úgy leülni az étkezőbe, hogy ne ugorjon össze a gyomrom, akkor nagy a baj!
Ezek olyan jelek, hogy ott biztos hogy nagyon gyorsan érdemes szakértő segítséget keresni, valamilyen módon változást elérni, mert ezek aztán hosszú távon az egyéni egészséget, meg jóllétet is megmérgezik. Ugyan ez vonatkozik a hálószobára. Ha a háló nem tud annak a helyszíne lenni, ahol jó egymáshoz közel lenni, és ahol nem kell attól tartani, hogy mikor mond a másik valami bántót, akkor segítségre van szükség.
Eszembe jutott az a mém, hogy „Légy szíves ne pislogj már olyan hangosan!” Sokan kértek segítséget? Működött az online párterápia?
SV: Tavaly márciusban, amikor bejött az első lezárás, gyakorlatilag teljesen átálltunk online terápiákra. Azoknak, akikkel addig együtt dolgoztunk korábban, a kétharmada tért át velünk erre a munkamódra, és szerencsére elég zökkenőmentesen is sikerült a váltás. Aztán az őszi szakaszban elkezdtünk visszaállni személyes terápiára, maszkot használva. A párok részéről különböző preferenciák voltak. Volt aki a személyes találkozáshoz ragaszkodott, volt aki azt mondta, hogy többet is tud jönni, de olyan is volt, akivel online vittük véghez az egész terápiát.
MT: Nekem is jó tapasztalataim vannak az online munkával! Érdekes volt, ahogy az emberek feltárják a saját otthonuknak egy részét a külső szemek előtt. Ahogy beengednek a saját szent helyeikre. Érdekes volt, hogy mit mutatnak meg belőle. A párterápiának az a célja, hogy a mi közös terünkbe, ahol négyen vagyunk együtt elinduljanak olyan újfajta reakciók egymásra, ami otthon nem születik meg. Majd a legnagyobb célunk hogy ami a terápiában meg tud születni, azt haza tudják vinni és otthon is létrehozni. Úgyhogy a bezártságnak ez egyértelműen pozitív hozadéka lehetett a számukra: a terápia az otthonukba jött és otthon tudtak új tapasztalatokat megélni, ott, ahol leginkább lehetőségük volt a fejlődésre.
