Megkeresett a minap egy középkorú házaspár azzal, hogy szeretnének együtt megöregedni, és úgy érzik, szükségük van segítségre ehhez. Megkérdeztem őket, hogy mi az, ami megtartó erő a mindennapokban számukra, hogyan vészelik át a nehézségeket és mi az az alap, mi az erőforrás, amire építeni tudnak. Hosszan sorolták, hogy mit tesznek meg a kapcsolatért. Mik azok amiket, amit nap mint nap megcselekszenek azért, hogy egymásnak kicsit könnyebb legyen, hogy kifejezzék a szeretetüket. Az volt az érdekes, hogy mind a ketten nagyon sok dolgot fel tudtak sorolni abból, hogy ők mit tesznek a kapcsolatért.
Minden reggel készítek neked egy szendvicset és odateszem a táskádra.
Minden reggel előveszem a cipőket a szekrényből, hogyha szükséges, akkor ki is pucolom.
Kiállok neked a garázsból, mert tudom, hogy neked az kényelmetlenebb.
Kivasalom az inged és ki is készítem, hogy ne ezzel menjen el a reggeled.
De nagyon érdekes volt, hogy nehezebben láttak rá arra, hogy a társa mit tesz hozzá a boldogságukhoz. A saját hozzájárulásukat sokkal könnyebb volt megtalálni, mint észrevenni a másikét.
Arról beszéltünk, hogy milyen jó, hogy ennyi mindent tesznek a közös életükért, majd megkérdeztem, hogy mikor köszönték ezt meg egymásnak utoljára? Összenéztek és azt mondták, hogy
Hát a jót azt nem kell megköszönni.
A jó az természetes.
Ez nagyon magas labda volt a magamfajta család-pszichoterapeuta számára és elkezdtem velük azon tanakodni, hogy ezt a hiedelmet vajon honnan hozták. Kiderült, hogy ezt tanulták a szüleiktől, nagyszüleiktől és azt is hozzátették útmutatásul, hogy nem szabad a másiknak nagyon kimutatni, hogy milyen jó fej, mert nagyon elbízza magát. Ezután természetesen azon kezdtünk dolgozni, hogy ezt az elképzelést, ezt a hiedelmet hogyan tudnák elengedni és letenni.
A szakmai hitvallásom ugyanis az, hogy igenis érdemes megköszönni a jót, igenis érdemes kifejezni minden pozitív érzésünket egymás felé.
A kritikánkat ugyanis általában nem rakjuk ilyen korlátok közé. Fontos, hogy a mérleg egyensúlyban legyen.
Végigvezetlek benneteket a gondolatmeneten, amin ezzel a házaspárrral végigmentünk.
Ők is belátták, hogy valóban jó lehet a párjuknak, ha megköszöni a törődést, hiszen ez valóban jó érzéssel töltheti el. Gondoljunk csak bele milyen jó azt hallani, hogy
Köszönöm a szendvicset.
Köszönöm, hogy kiálltál a garázsból.
De én még ennél is tovább lépve gondolkodom erről. A pozitív érzelmeink, a köszönetünk, a hálánk kifejezése nemcsak a másiknak lesz jó érzés, hanem a kapcsolatot is erősíti.
Még innen is tovább mehetünk, hiszen a köszönöm, a hála őszinte, nyílt kifejezése nekem magamnak is jót tesz.
A titok, hogy nem vagy neki jó vagy nekem, hanem magának a kapcsolatnak.
Hogy lehet az, hogy ha én teszek valamit a másikért, akkor az nemcsak neki, hanem nekem is jó lesz?
kérdezett vissza a fentebb említett házaspár.
Tényleg....hogyan lehetséges ez?
A hála az egyik legerősebb boldogságerősítő tényező.
Örök vita – olyan mint a tyúk vagy a tojás - ,hogy vajon az hálás-e, aki boldog vagy az boldog-e aki hálás. Melyik volt előbb?
Ezek egymást erősítő jelenségek.
Ha meg tudom tapasztalni, végig tudom gondolni, hogy milyen jó dolog történt velem ma, kinek mit tudok őszintén megköszönni, és gyakran át tudom élni a hála érzését, az nemcsak a többieknek, a számomra fontos embereknek, hanem nekem magamnak lesz a boldogság egyik forrása.
A saját érzéseim megfigyelése, észrevétele rajtam múlik.
Azon, hogy teszek-e erőfeszítést, hogy megtaláljam miért lehetek hálás a páromnak, a családomnak, a barátaimnak, munkatársaimnak. Ez tulajdonképpen ugyanolyan szellemi erőfeszítés, mint a panaszkodás, amiben lássuk be, világbajnokok vagyunk. Lépten nyomon össze tudjuk gyűjteni, hogy hányszor mondjuk, hogy
Hát ez szörnyű...
Képzeld, már megint milyen felháborító...
Olofsson Placid atya, aki 102 évet élt meg, ebből 10 évet töltött a Gulag munkatáboraiban állította fel azokat az elveket, hogy mi az, ami túlélhetővé teszi a nehézségeket.
Egyértelmű tapasztalása, hogy a panaszkodás gyengít, a hála pedig megerősít.
Nagyon fontos az apró, pozitív érzések megtalálása és az általuk érezhető hála. Ha a Gulagon naponta sikerült olyan érzéseket találniuk, ami miatt hálásak lehettek az emberek, akkor nekünk is sikerülni fog.
Érdemes megtalálnunk, hogy miért érdemes hálásnak lennünk.
A hála az nem következménye a jóérzésünknek, hanem a kapuja.
A hála és a boldogság nem úgy jár kéz a kézben, hogyha mindenem megvan, akkor hálás tudok lenni, hanem akkor tudom átélni, hogy jó az, amim van, ha ezt megkeresem és megtalálom.
Hálás vagyok, mert reggel láttam a napkeltét.
Hálás vagyok, mert hivatásom legfontosabb tapasztalatairól írhatok.
Ha kifejezzük a hálánkat az visszahat ránk. A jóérzések összegyűjtése, a hála megélése gazdagabbá, többé tesz bennünket. Éppen fordítva, mint ahogy gondolnánk.
A hála tulajdonképpen a mi saját belső szemüvegünk.
