Kutatás készült a járvány miatt bevezetett magyarországi digitális oktatásról. A kutatás vezetője Németh Szilvia pedagógus, szociológus, aki 2003 óta foglalkozik oktatáskutatással. Kutatói érdeklődése elsősorban a hátrányos helyzetű és roma tanulók oktatására, és integrációs programok működésére irányult. Vezetett empirikus és kvalitatív kutatásokat, részt vett projektek értékelésében, valamint nemzetközi együttműködésekben is. Vele beszélgetünk.
Van–e olyan a kutatás megállapításaiban, ami igazán meglepte önt, mint oktatáskutatót?
Két ilyen eredmény is van. Kutatásunk, amely a 2020. márciustól júniusig terjedő időszakra fókuszált, elsősorban az általános iskolásokat érintette. Azt vizsgáltuk, hogyan működött náluk a karantén oktatás? Ami a kutatás megállapításaiból az egyik érdekesség volt, hogy folyamatosan azt lehetett hallani, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek elérése leginkább csak papíralapú eszközökön volt lehetséges, miközben a fókuszcsoportos beszélgetésekben azt tapasztaltuk, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek is rendelkeznek okostelefonnal, de ezt a potenciált nem használta ki a rendszer. Mindenki azt feltételezte, hogy nálunk nem lehetséges a digitális oktatás, mert nincs eszköz-elérhetőség. Ez azonban csak részben igaz, mert az valóban kérdés volt, hogyan jutnak a diákok wifihez, de az megállapítható, hogy tömegesen vannak olyan gyerekek, akik nagyon rossz körülmények között élnek, a család mégis biztosítja az internet előfizetést. Emellett általában az történik, hogy azoknak a gyerekeknek, akiknek nincs internetes előfizetésük, de mobiltelefonjuk van, ők a közösségi házakban, vagy tanodában, vagy az iskolában érik el az internetet. Ennek helyileg megvan a bejáratott módja. Tehát ha ezek jobban működtek volna a járvány első szakaszában, akkor a gyerekek is sokkal inkább tudtak volna a digitális vagy online tanulással boldogulni vagy abban tapasztalatot szerezni. Ez volt számomra a kutatás egyik meglepő következtetése.
A másik, hogy elképesztően megnőtt az online térben töltött idő - a gyerekek szerint is. Általánosan elmondható, hogy körülbelül 4 órát vannak online, amikor nincs karantén-oktatás, most ez a szám szinte a duplájára ugrott, de olyan eset is volt, amikor a gyerekek akár 10 órát is meghaladó időintervallumról beszéltek. Ez hatalmas mennyiség! A gyerekek az online platformokat egyértelműen a kommunikációra, a különböző online videók nézésére, zenehallgatásra és online játékra használják. Most ez egészült ki az online tanulással.
Eddig a tanulás és az iskola ellensúlyozta, hogy ne töltsenek annyi időt online, most abszolút kibillent az egyensúly.
Voltak szülők, akik abban reménykedtek, hogy a „kötelező” jelleg miatt majd talán elegük lesz a gyerekeknek a digitális világból. Látható ilyen hatás is?
Ezt az időszakot nem lehet homogén 3 hónapként kezelni, sem a tanárok, sem a gyerekek oldaláról. A gyerekek elbeszéléséből egyértelműen kiderül, hogy amikor már legalább 6 hete zajlott ez a fajta oktatás, akkor a gyerekek valóban visszavettek a többi tevékenységből. Mondhatjuk azt, hogy belefáradtak az online létbe.
Az elején még volt egyfajta kíváncsiság, hogy ez hogyan fog történni, örültek annak, hogy az online lehetőségek sokasága elérhető számukra, de pár hét után elkezdte visszafejteni magát ez a fajta gyakorlat. Saját maguk csökkentették azt az időt, amit online töltöttek.
Főként középiskolások mesélték, amikor a napirendről kérdeztünk őket, hogy - főleg a lányok –próbáltak ház körül sétálni, saját tornát beiktatni a napjaikba. Csupa olyan dolgot említettek, ami nem online tevékenység.
Említette, hogy tanári oldalról sem tekinthető homogénnek ez az időszak....
Így van. A tanárok először nagyon sokfajta applikációt használtak, nagy volt a bizonytalanság, de a végére megpróbálták az iskolák is, a tanárok is racionalizálni a platformhasználatot és kitalálni, hogy mi az, amit az iskola részben, vagy teljes egészében egységesen használjon.
Így az idő előrehaladtával a tanárok bizonytalansága is csökkent.
Volt, ahol a „digitális oktatás” beszélő fejeket és a nyomtatott tankönyvek önálló feldolgozását jelentette. Máshol izgalmas videók készültek, akár a tanárok, akár a diákok részéről. Kitért erre a kutatás?
Az a tapasztalunk, hogy az, hol valósult meg valódi digitális oktatás és hol valami egészen más, végig tanárfüggő maradt. Olyan intézményekben, ahol szerencsés módon már a járvány előtt úgy gondolta a tantestület vagy az iskola vezetése, hogy érdemes a digitális platformok felé is fordulni, ott sokkal inkább kihasználták az ebben rejlő lehetőségeket. Kísérleti lehetőségként élték meg, és nagyon eredményesek voltak. Vannak azonban azok a tanárok, akiknek saját elmondásuk szerint sincs olyan szinten a digitális kompetenciájuk, hogy ebben a helyzetben otthonosan érezték volna magukat, ők sokkal inkább problémaként fogták fel ezt a helyzetet. A tankönyvet és a munkafüzetet próbálták feldolgozni digitális keretek között. Elvárták, hogy a gyerekek lefotózzák a munkafüzetben írt megoldásaikat, és így adják le a házi feladatot. Az eszköz más volt, mint ami a jelenléti oktatás során lett volna, de alapvetően a technika ugyanaz maradt.
Ami nagyon érdekes, hogy a szülők hozzáállása sokszor erősítette ezt a gyakorlatot.
A szülők az online órával azonosították a digitális tanulást.
Akkor voltak nyugodtak, hogyha az órarendet digitális formában, online órák segítségével tartotta az iskola. Ha sorba jönnek a beszélő fej tanárok, akik most nem az osztályteremben, hanem a képernyőn jelennek meg egymás után. Akkor voltak nyugodtak, s gondolták azt, hogy tanítás zajlik, ha a gyerekek „jelen voltak” ezeken az online órákon. És mivel ez kezdetben nem így működött, és később sem teljesen, így a szülők egy részét zavarta és aggodalommal töltötte el, hogy nem egy ilyen munkamódot látnak.
Közben a digitális tanulás éppen attól lehetett volna sokkal több, hogy nem ebből áll.
Erről – hogy mit is jelent a digitális oktatás - azonban nem volt semmilyen kommunikáció, legfeljebb intézményi vagy osztályszinten zajlott csupán. Voltak olyan osztályfőnökök, akik valóban elmondták, mi minden jelenthet az, hogy digitális oktatás, mások azonban még ezt sem.
Úgy érzem, ez a karantén helyzet lehetőséget kínált a digitális oktatás széles körű kipróbálására, de nem kellően használtuk ki.
Hogyan érezték magukat a diákok ezeken a „beszélő fej” órákon? Legalább nagyobb volt a fegyelem óra alatt?
Nagyon érdekes volt számomra, milyen mértékben van jelen az általános iskolások körében az online játék, mint kommunikációs terep. A játékok alatt lehet ismerkedni, vagy ismerősökkel párbeszédbe bonyolódni. Ez a tevékenység nem csökkent a digitális oktatás alatt sem. Az online játék nyújtotta kommunikációs tér ugyanúgy megmaradt.
Emellé jött be a tanulás, és a tanulás mellé az a modell, amit az online játékban már nagyon sokan megtapasztaltak, hogy a játék zajlik és mellette lehet chattelni, egymástól kérdezni, válaszolni.
Ez a játékokban megtapasztalt magatartás az előképe annak, ahogy a gyerekek a saját elmondásuk szerint az online órákon „működtek”.
Az online játékokban vannak bevett szerepek (például van, aki mindenhez hozzászól, bátor, bele mer avatkozni folyamatokba, vannak, akik ettől inkább tartózkodnak) és ezek szerint a szerepek szerint vettek részt a gyerekek az online órákon is. Azok a gyerek, akik az online térben bátrabbak, azok a digitális órán is mertek jobban kérdezni, azok, akik a játékokban szeretnek a háttérben maradni azok a digitális oktatás keretein belül is kevésbé voltak aktívak vagy be se kapcsolták a kamerát.
Ami meglepő, hogy sokszor a tanulók online órán tanúsított viselkedése, habitusa nem volt azonos azokkal a szerepekkel, amit a gyerekek az osztályteremben felvesznek.
Milyen következtetések vonhatók le a kutatásból a gyerekek önálló tanulási képességeire vonatkozóan?
A magyar iskola sajnos nem arra tanítja a gyerekeket, hogy önállóan tanuljanak. Az óvodások önjárók, majd ez a poroszos iskolarendszer – elsősorban a fiúk esetében - visszafogja az önálló, kíváncsiságra épülő ismeretszerzést, és ennek most nagyon jól lehetett látni a következményeit. A járványhelyzet miatt a gyerekek arra kényszerültek, hogy sokkal inkább egyedül tanuljanak, és sokan nem tudták ezt teljesíteni, mert az iskola nem tanítja meg a gyerekeket erre.
Hogyan zajlott a gyerekek értékelése ebben a helyzetben?
Többen beszámoltak arról, hogy a tanár azt vette alapul, hogy a diák egyébként egy kontaktórán hányast kapna. Ezt vetítette rá a tanár az online munkára is, miközben a gyerekek önállóan dolgoztak. Többen beszámoltak arról is, hogy akinek volt külön szobája, az sokkal nyugodtabban, stresszmentesebben tudta megoldani a feladatokat mint az iskolában, így a teljesítménye is javult. De ezt nem értékelte a tanár, és bár 5-öst kapott, de a tanár mégis 4-esre értékelte év végén, mert ragaszkodott a gyerek korábbi teljesítményéhez.
Mi lehet a jövőnek szánt üzenet? Mit tanulhattunk ebből az időszakból?
A jövőre nézve jelentős üzenet, hogyan lehet a tanórai munkát úgy alakítani, hogy a gyerekek önálló tanulóként is megállják a helyüket. És most az önálló alatt nem egyénit értek, hanem, hogy például képesek legyenek csoportban tananyagot feldolgozni, projektekben gondolkodni, s hogy saját tanulásuk felelős, kíváncsi és kreatív irányítóivá váljanak.
