Tamus Balázs: A korán nyílt hóvirág
Ebben az esztendőben meleg február köszöntött az erdőre. A bolondos napsugarak megtévesztették az állatokat és a növényeket, mindannyian előbújtak a korán jött kikelet hírére. A tél közepén úgy pompázott az erdő, mintha a legmelengetőbb tavaszi szellő ébresztette volna Tavasztündér parancsára!
A hóvirág is elődugta a földből fehér virágú szirmait. Az öröme azonban nem tartott sokáig, mert a napocska hamar visszabúj a felhőpaplanok közé, s a február ugyanúgy folytatódott, mint legtöbbször a téli hónapok. Jeges szél szaladgált a kopasz faágak között, sűrű és nagy pelyhekben hullott a hó. A februári kikelet, csak boldog pillanat maradt az erdőlakók emlékeiben! Reszkettek a mókusok az odúban, a sünök a nagy fa gyökerei között, a farkasok és a medvék a barlangjukban. Fázott a hóvirág is, borzongtak a fehér lepelszirmai. A többnapi fagy lassan lilára festette őket. Visszabújni már nem tudott a földbe. Zöld levelei hiába ölelték a szárát, nem tudták betakarni a fehér szirmokat. Csúfos vég várt volna a hóvirágra, ha nem jár arra az egyik sün, aki szintén felébredt téli álmából a tavaszi napsütésre, és sétára indult az erdőben. Kiballagott a szélére, de amikor elbújt a nap visszafordult, hogy visszabújjon avarral bélelt odujába. Útközben pillantotta meg a fehér hóban lilán virító hóvirágot. A virág remegett, s már teljesen átfagyott. A süni először a saját testével próbálta melengetni, megóvni a hóvirágot. Pár óra elteltével érezte, hogy az ő tüskés hátát is belepik a hópelyhek, tappancsai elgémberednek. Hiába lehelte mancsait, hiába dörzsölte őket, egyre jobban fázott ő is. Tanácstalanul ült a hóban vacogva, s a virágot bámulva. Lehuppant mellé a földre a bagoly, aki szárnyaival lesöpörte a süni válláról a havat.
- Miért búslakodsz süni? – kérdezte az erdő szárnyas
- Nem tudom, hogyan tudnék segíteni a szépséges hóvirágon! Szegényke már teljesen átfagyott a szélben és a fagyban!
- Ha itt próbálsz meg segíteni rajta a tisztáson, akkor mindketten megfagytok! Az lenne a legjobb, ha menedékbe húzódnátok, és ott próbálnátok meg átvészelni a tél hátralévő napjait.
- Bagoly! Szerinted hogyan tudnám elvinni innen a hóvirágot?
A bagoly azt tanácsolta, emelje ki óvatosan a sün a virág hagymáját a földből, vigye haza a meleg kuckójába és ültesse el egy cserépbe. A tüskéshátú megpróbálta kiszabadítani a virághagymát a fagyos földből. Csüggedten és szomorúan vallotta be a hóvirágnak, hogy sajnos nem tudja kiásni. A próbálkozásai zajt keltettek a föld alatt, s váratlanul megjelent egy vakondtúrás és a tetején kikandikált a tulajdonosa.
- Miért szomorkodsz süni? Miért kaparászod a földet a hóvirág hagymája körül? Olyan visszhangot keltettél lent a járatomban, hogy abbahagytam a szunyókálást! – méltatlankodott a vakond.
- Ne haragudj! Nem akartalak zavarni! A didergő hóvirágot szeretném hazavinni, s gondoskodni róla, amíg nem jön el az igazi tavasz! – felelte őszintén a sün.
- Segítek neked! A virághagyma beleér a járatomba, majd alulról emelem, te meg húzd a száránál! – javasolta a vakond.
Közös erővel a megbeszéltek szerint sikerült kivenniük a hóvirághagymát a dermedt földből. A süni megköszönte a segítséget, majd hátára vette a virágot. Hazavitte a vackába. Beállította az avarral bélelt odú közepébe. A tüskéshátú a vacok mellett gyűjtött egy kis földet, hogy táptalajt adjon a növénynek.
Mielőtt elültette bele a virágot, átmelegítette a testével, hogy ne legyen hideg. Az első pár nap kókadt fejjel ült a hóvirág a meleg sünlakban.
A süni minden nap beszélt hozzá, énekelt neki, locsolgatta, szeretgette. A virág lassan megszokta új lakhelyét, megerősödött. Visszanyerte szép egészséges színét is! A sündisznónál maradt a tél végéig. Amikor kikerült a többiek közé a tisztásra, ő volt a legerősebb és a legszebb a hóvirágok között!
Máró Flóra: Próbatétel a méltányosság erdejében
Egy távoli kis erdőben élt három jó barát: Miri, a mókus, Rebi, a róka és Szeli, az őzike. Tőlük nem is olyan messze lakott pajtásuk, Virgonc, az ürge.
Az erdőbéli ifjoncok rengeteget jártak ki a mezőre Virgonchoz. Élvezték a szabadságot, amit ott ismertek meg. Szerettek minél messzebb elkalandozni, viszont este hat órára mindig haza kellett érniük. Épségükért Miri volt a felelős, hiszen kerek egy évvel idősebb társainál. Nem egy veszekedésük volt miatta, mivel úgy gondolta, emiatt több mindent megtehet, és ő parancsol. Nos, így történt ez egy szép napsütéses délelőttön is, amikor elmentek meglátogatni ürge barátjukat.
-Rebi, Szeli, gyertek már! Azt ígértük, hogy mire a Nap eléri a legmagasabb fát, ott leszünk.
-Jaj, Miri! Odaérünk, nyugodj meg!- mondta ingerülten Rebi.
-Igen, igaza van. Bőven odaérünk.
-Rendben, de ha mégsem, elmondom anyukátoknak, hogy miattatok késtünk.
-Jó… -felelte egyszerre Szeli és Rebi.
Rohantak a mező kezdetéhez, ahol mindig találkoznak. Ahogy számítottak rá, Virgonc már ott várta őket.
-Ne haragudj, Virgonc! Ők tehetnek róla…
-Mit csináltatok lányok?-kérdezte az ürge.
-Mielőtt ideindultunk, elmentünk egy csipkebogyóbokrot keresni, hogy ne üres kézzel jöjjünk. -mesélte el Szeli.
-És találtatok?
-Találtunk bizony. De addigra szólt Rebi anyukája, hogy szedjünk nekik is vacsorára, annyi viszont már nem volt a bokron, hogy tudjunk neked is hozni. Próbáltunk másikat keresni, de sehol sem leltünk egyet sem.
-Értem. Ezért ilyen mérges Miri?
-Igen.
Miri továbbra is idegesen néz a lányokra és Virgoncra.
-No, menjünk! -törte meg a kínos csendet az ürge.
Elindultak a mező felé. Szeli minden egyes lépését megfontolta, és állandóan kérdezgette barátait, nem keverednek-e kalamajkába. Virgonc intett neki, hogy ne is törje ilyenen a fejét. A versengő Rebi nem nézte jó szemmel a szupergyorsan futó Virgoncot. Kitalálta, hogy kihívja egy párbajra. Bele is ment.
-Figyelem! Tehát a szabályok: A tanyáig kell elfutnotok. Aki akadályozza a másikat, kiesik. Rebi, nem ér csalni, Virgonc, tilos a földalatti járat használata!
-Értettük.- felelték egyszerre.
Rebi sunyin mosolygott, látszólag tervet forralt ki. Ez feltűnt barátainak, mégsem kérdeztek tőle semmit. A verseny elindult.
-Hé, Szeli! Ne légy már nyuszi, gyere te is!-kiáltott vissza a rókalány.
Szeli egy kis ideig hezitált, majd utánuk eredt. Úgy gondolta, hogy most megmutatja, ő nem egy gyáva nyúl, hanem egy igenis bátor őz. Lassacskán utolérte a két másik versenyzőt, mikor Rebi ismét rákiabált.
-Na mi lesz? A nyomunkba érsz valaha?
Erre az őzlány még jobban szaladt, lábai elé nem nézve. Megelőzte mindkettő fürge futót, ám egyszer csak beleesett egy gödörbe. Rebi nem vette észre és ment tovább. Virgoncnak feltűnt, oda is sietett szegény Szelihez.
-Szeli, jól vagy? Hogy került ide egy ekkora gödör? Csak nem a tanyasiak készítették?
-Fogalmam sincs, viszont rettentően fáj a bal hátsó lábam. Ki tudsz innen juttatni valahogy?
-Megyek, szólok Mirinek, ő hátha kitalál valamit, ugyanis egyedül képtelen vagyok.
-Siess vissza!
Virgonc rohant mókus pajtásukhoz segítséget kérni.
-Miri, gyere gyorsan! Szeli beleesett egy gödörbe, ki kell juttatnunk valahogy.
-Mire várunk még? Induljunk!
Szedték apró, de fürge lábaikat, így hamar odaértek a fájós lábú gidához.
-Figyeljetek, és Rebi mégis hol van? Csak nem ő forralta ki ezt?
-Nem tudom, láttam továbbfutni, miután Szeli beesett ide.
-Biztosan ő tervelte ezt ki… Észrevettétek az arcát verseny előtt? Nagyon gyanús volt.
-Igen, én is láttam. De gondolod, hogy tudott a gödör ittlétéről? Tenne ilyet?
-Fogalmam sincs. Szerintem ő nem tehet róla. Én voltam a figyelmetlen, és szaladtam bele ebbe a valamibe.-mondta nyugodtan Szeli.
-Ne légy ilyen naiv! Ismered te is. Nem első alkalom, hogy valami baj történik, ő pedig különös módon eltűnik a helyszínről. Végülis… Róka… -forgatta a szemét Virgonc.
-Nem ítélheted el emiatt. Ez nem azt jelenti, hogy bármi köze is lenne a dologhoz. Viszont, ha lehetne, megpróbáltok innen kijuttatni? Van tervetek?
Virgonc megvonta a vállát, míg Miri gondolkodott.
-Mi lenne, ha elmennénk a tanyára, ott meglátnának a gyerekek. Aztán úgyis követnének minket. Majd elvezetjük őket Szelihez, ők pedig kiszabadítják.- állt elő az ötlettel a mókus.
-Mi lesz, ha el akarnak minket fogni?-kérdezte aggodalmasan az őzgida.
-Ilyen nem fog történni. Sokat jártam már azon a tanyán, aranyosnak tűnnek a lakosok.-mondta Virgonc.
Azzal útnak is eredtek. A fürge ürge vezette a mókust.
-Meg kell mondjam, nagyon frappáns tervet furdaltál ki, drága Miri barátom.
-Köszönöm szépen, cimborám! Elismerésre méltó a bátorságod. Ám, de nem gondolod, hogy nincs helyén bizonyíték nélkül vádolni Rebit?
-Mind ismerjük őt, és a versenyszellemét. Szándékosan próbálta ingerelni Szelit, hogy aztán figyelmetlenségében beleessen a csapdájába. Mit ne mondjak, jól kitervelte az egészet. Látszik, hogy ravasz, mint a róka, hiszen az maga is.
-Szerintem inkább várjuk meg, még kiderül az igazság!-felelte válaszul a realista Miri.
Amikor odaértek az istálló ajtajához, meghallották Rebi hangját. Mintha segítségért kiáltott volna. Azonnal odasiettek mind a ketten. Virgonc gyanakvóan nézett rá, azt gondolta, ez valami elterelés.
-Jaj, barátaim, de jó, hogy itt vagytok! Kérlek, szabadítsatok ki!
-Mi történt veled, Rebi?-kérdezte a mókus.
-Ne is kérdezd! Éppen meg szerettem volna állni, hogy kipihenjem magam. Azt gondoltam, iszok egy keveset az itteni macska táljából. Förtelmes íze volt, mint ami napok óta itt áll. Orvosolni akartam a szájízem egy falat itt hagyott kolbásszal. Nem vettem észre a ketrecet, amibe ez a finomság bele volt helyezve. Ami mondanom sem kell, bezáródótt, miután bejöttem.
-Na, Rebi! Ezt igazán megérdemelted azok után, amit Szelivel tettél.
-Mi lett vele?-kérdezte meglepődve a rókalány.
-Te is tudod, beesett egy nagy gödörbe, most pedig szegény, fájlalja a hátsó lábát.
-Ez meg hogy történt?
-Ne játszd az ártatlant, tudom, hogy te forraltad ki az egészet.-mondta mérgesen az ürge.
-Virgonc, hidd el, én nem tehetek semmiről. No, de menjünk már, szabadítsuk ki! Vagyis… előbb engem kéne, hiszen így nem igazán tudok segíteni.
Miri kiügyeskedte a ketrec ajtaját, hogy Rebi ki tudjon jönni. Fogták maguk, és már rohantak is a tanyasi gyerekekhez. Ők tervükhöz híven, követték őket. Szélsebesen szaladtak, így hamar odaértek. A két kedves kisfiú kivette Szelit a gödörből. A fájós lábú őzgida, köszönetképpen megengedte, hogy megsimogassák. A gyerekek visszamentek otthonukba, búcsúzóul pedig megsimogatták mindegyik erdőlakó ifjat, illetve Virgoncot.
-Figyeljetek, ideje nekünk is hazamennünk, de előtte meg kellene beszélnünk ezt az egészet-nyilvánult meg Miri.
-Egyetértek-felelték mind egyszerre.
-Hallgassuk meg mit mond Rebi!
-Nézzétek, barátaim… Fogalmam sem volt arról, hogy itt van egy gödör. Sosem tennék ilyet senkivel. Szerettem volna nyerni, ez tény és való, viszont nem annak árán, hogy valaki megsérül. Szeli, nagyon sajnálom ami veled történt, de nem én terveltem ezt ki. Igen, róka vagyok, ezért sokan elítélnek a ravaszságunk miatt. Bevallom, ez rosszul esik, azonban nem tudok ellene mit tenni.
-Nagyon sajnálom, Rebi. Téged vádoltalak, pedig Miri is megmondta nekem, hogy várjuk meg amíg kiderül az igazság. Én buta, viszont nem hallgattam rá. A rókaságod miatt ítélkeztem, nem valami szép dolog. Sajnálom!
-Ugyan, semmi baj. Mind hibázunk. A lényeg, hogy elismerted. Ezt köszönöm neked!
Azzal megölelték egymást, majd elindultak haza. Szeli bicegve ment eleinte, de minél többet haladtak, annál kevésbé fájt a lába. Mire visszaértek a mező kezdetéhez, teljesen elmúlt a fájdalma.
-Nos, köszönöm nektek ezt a mai napot! Rebi, még egyszer bocsánatot szeretnék kérni. Legközelebbi kalandunk előtt hozok neked egy kis csipkebogyót, rendben?
-Haha, rendben, ám de semmi szükség nincs rá. Miri, köszönöm, hogy te kivártad az igazságot. Szeli, örülök a jobbanlétednek!
-Ez csak természetes.-felelte a mókus.
-Én is!-mondta az őzgida.
-Na, sziasztok! Megyek vissza a járatunkba a szüleimhez. Szép estét mindannyiótoknak!
-Szia! Jó éjszakát!-felelték az erdeiek.
Hazamentek, és kipihenték a fáradalmat, hogy aztán újult erővel csapjanak bele a következő napi kalandba.
Könnyű Amira Ilona: Mit tehet a szeretet egy álombolygóval
Hol volt, hol nem volt, még a meteoritokon is túl, volt egyszer egy álombolygó. Azért nevezték így, mert álomtündérek éltek rajta, akik a gyerekek kívánságát teljesítették.
Egyszer én is meséltem a szüleimnek a tündérekről, de mivel kicsi voltam nem hitték el. Egyszer úgy döntöttem, hogy küldök a tündéreknek én is egy levelet, benne a vágyaimat leírtam. A levelet a szeretet vitte el a tündéreknek. Akiben nem volt szeretet, annak az üzente nem ment el. Az egyik tündért Álomnak nevezték, ő nyitotta ki az üzenetet. Az enyémben ez állt, hogy:
Kedves Tündérek!
Nekem sok álmom van, de a legjobban arra vágyom, hogy találkozhassak veletek, mivel a szüleim nem hiszik el, hogy léteztek. Nagyon szeretlek titeket.
Csak vártam és vártam, nem tudtam, hogy teljesül-e a kívánságom. Nagyon türelmetlen voltam, telt-múlt az idő, egyszer csak elérkezett a születésnapom, ami nagyon jó volt, de lefekvés előtt elgondolkoztam rajta, hogy már mióta nem teljesült az álom. Reménykedtem benne, hogy valóra válik. Azután elálmosodtam, és elaludtam. Egyszer csak nagy zajra ébredtem fel, megláttam, hogy az ablakban egy álomtündér van. Először azt hittem, hogy csak álmodom, de megcsíptem magamat és rájöttem, hogy ez valóság. Csak ámultam és bámultam, mert olyan varázslatos volt, hogy én olyat még nem láttam. A szárnya csillogott és könnyebb volt, mint a tollpihe. Olyan szép volt, mint az álom, mert maga volt az álom. Beengedtem és megkérdeztem a nevét. Válaszolt:
- Csillag
Azt mondta, azért ilyen késő este jött, mert éjjel dolgoznak, hogy ne vegye észre őket senki. Kint esett az eső, ezért úgy elázott, hogy csöpögött belőle a víz. Megtörölgettem, még mesélt nekem csodálatos történeteket az álombolygóról. Másnap korán reggel, távozni szeretett volna, de nem tudott, mert a varázserő lemosódott a szárnyáról. Tehetetlennek éreztem magamat, becsomagoltam egy borítékba, és elküldtem álombolygóra. Amikor Álom kibontotta a borítékot nagyon elszomorodott, mert meglátta, hogy Csillag nem él. Szeretettel újjá lehetett éleszteni. Ezért minden tündér körbe állt, és mindenki nagyon sok szeretetet küldött neki. Sajnos a próbálkozás nem sikerült, mert így is kevés volt a varázserő. Lustin volt a sor, aki nevéhez illően nem szeretett semmit csinálni. Viszont a hír hallatára most ő is elkezdte sugározni a szeretetet, mert nagyon sajnálta Csillagot. Még ez sem volt elég, az emberek és állatok is kellettek. Tőlem kértek segítséget, sok gyereket és állatot vittem a tündérekhez. Egyszer csak felébredt Csillag megköszönte és visszamentünk. A későbbiekben szerettük volna tartani a kapcsolatot, de az üzenetekre nem kaptunk választ. Elmentem álombolygóra, de a tündérek betegek voltak, mert a gonosz törpe megfertőzte őket. Fogtunk hát egy nagy edényt és főztünk gyógyírt. Elmentünk a tündérekhez és meggyógyítottuk őket. Közben találkoztunk a gonosszal, aki elmesélte, hogy bűntudata lett és bocsánatot kért. A tündérek megbocsátottak és a gonoszból egy pillant alatt jó lett. ígérte, hogy már csak jó tetteket fog cselekedni.
Évek jöttek-mentek, amíg ezt a történetet megírtam.
Itt a vége, fuss el véle.
Kónya Zsombor: Hógolyó útja
Egyszer volt egy kisfiú, akit Petinek hívtak és minden vágya egy kis fehér kutya volt. Amikor Peti 10 éves lett megkapta élete első kiskutyáját, de nem tudta mi áll előtte, de főleg azt nem hogy mi lesz a kutyával. Peti a kutyát hógolyónak nevezte el. Szépen lassan cseperedett fel a kutya és Peti is látta, hogy egyre több feladata lesz. Peti édesapja nem akart kutyát és Hógolyó sem volt a szíve csücske, de mivel a fia boldog volt a kutya maradhatott. Az apa egyszer egy új cipőben ért haza, amikor Hógolyó épp 5 hónapos lett. Kezdte megszeretni az apa is, de amikor másnap reggel meglátta, hogy a cipő szét van rágva annyira mérges volt rá, hogy megütötte, de Hógolyó annyira megijedt, hogy elszökött. Hógolyóra nehéz napok vártak az utcán Peti pedig napokig sírt, hogy mi lesz a kutyájával, és hogy valaha találkozhat –e vele. Az apa is elszégyellte magát és folyamatosan csak Hógolyót keresték azonban nem lett meg.
Hógolyó az utcán élt tovább és minden napja egy szenvedés volt. Ahogy nőtt egyre többet kellett volna ennie, de erre nem volt lehetősége. Boldog volt, ha napi egy-két gyerek megsimogatta és egy pár falatot ehetett. 8 hónapos korára egy sintér megtalálta és menhelyre került. Volt tető a feje felett és minden nap eleget tudott enni talán szerencsének tűnik, de nem volt, mert nem sokkal később egy család fogadta be. az első pár hete jó volt játszottak vele, simogatták összességében jó helye volt. A család megszokta és kezdték elhanyagolni. Egy láncra kikötötték a kert végébe és néha még megetetni is elfelejtették. 10 hónapos koráig volt ott, amikor végül sikerült elszöknie. Újra az utca várt rá. Jött a tél és egy folyó melletti nádasba élt. A Lékhorgászoktól néha kapott egy-egy falat ételt, de nem volt könnyű életbe maradnia. 1 éves korában útnak indult és az élete a séta lett. Sok várost bejárt, de helyét sehol nem találta. Mindenhol egy-két falat ételt össze gyűjtött és utazott.
Hegyeket, erdőket bejárt, de sehol nem talált gazdát. Kezdte feladni, amikor egy kisfiúval találkozott. A kisfiú minden nap ki járt játszani és mindig vitt ételt a kutyának és játszott vele. Hógolyó másfél éves volt, amikor a fiú édesanyja furcsállni kezdte, hogy a fia miért visz olyan sok ételt mindig magával. Elment megnézni a fiát, hogy mit csinál, és amikor meglátta a fiát, ahogy a kutyával játszik hazament. Amikor a fiú haza ért az anyja egyből azt mondta, hogy: Most már értem miért viszel ennyi ételt. A fiú tudta, hogy az anyja rájött, de azt is látta anyja mosolyából, hogy nem mérges. Az anya allergiás volt a kutyákra ezért nem fogadhatták be. De az anya azt mondta: szólhattál volna segítettem volna és vettünk volna neki kutyatápot nem kellett volna titkolnod. Másnap megvették a kutyatápot, de amikor a fiú ki ment a rétre a kutya nem volt ott. Hógolyót elüldözték onnan. Újra útnak indult városokat járt be hogy életbe maradjon. egy étterem mellett lakott és a kidobott ételeket ette. Ezt mind 2 éves koráig tudta csinálni, amikor a tulaj elkergette. Hógolyót már csak a gyerekek tartották életbe, mert ők voltak az egyetlenek, akik simogatták és etették. Talán a gyermeki ártatlanság volt az oka vagy az állatok iránti szeretetük, de miattuk élt túl minden napot. Aztán két és fél évesen egy hajléktalan mellé letelepült. A férfi olyan önzetlen volt, hogy minden egyes falatját megosztotta Hógolyóval és soha semmit nem sajnált tőle. Amikor Hógolyó 3 éves lett útnak indult a férfi pedig állás lehetőséget kapott. Újra vándorolt és egyszer egy gödörbe esett. Nyüszített, de hiába senki nem hallotta, és amikor kezdte feladni egy kislány kimentette. Megetette és játszott vele, de nem vihette haza ezért Hógolyó, akinek a neve már lehetne Sárgolyó is tovább indult. 4 éves korára megérkezett egy kis faluba ahol a lakók kifejezetten szerették. Megfürdették, etették, itatták és szerették. A gyerekek kedvence volt, de egy család sem tudta befogadni ezért maradt a falu kutyája maradt. Talán az elmúlt 3 évében most volt a legjobb helyen, de még mindig nem azt kapta, ami járt neki egy szerető családot. 5 éves koráig a faluban élt aztán útnak indult, mert egy szerető gazdát keresett. Utazott télen-nyáron és küzdött, hogy ne küzdött volna, de a cél lebegett a szeme előtt egy szerető család. Egy városban találkozott egy nővel, aki Hógolyó szemében egy hős volt. 5 és fél éves volt, amikor a nő befogatta. A legszebb pillanatokat töltötték el együtt egy szerető gazdi és egy hűséges kutya. A nő nem tudta a kutya nevét csak tippelgetett, hogy hallgasson rá, de soha nem találta ki.
Együtt jártak mindenhova még munkába is magával vitte egyszerűen a nő mindene volt Hógolyó, aki már kezdte megszokni a Szőrmók nevet. Hógolyó élete első autózása is a nővel történt. Aztán a nőnek el kellett utaznia ezért rá bízta az egyik barátjára, aki nem volt egy túl gondoskodó típus. Hógolyó pedig pont ezért elszökött, hogy gazdáját megkeresse. Hiába kereste a gazdija elutazott ő pedig magára volt utalva 8 évesen folytatódott, ami elkezdődött a gazdi keresés. ismerős környéken járt, de nem tudta hol van. Vándorolt a városban, de senkit nem talált. Az emberek segítő készek voltak és etették, de senki nem fogadta be. Folytatta a gazdi keresést, de a városban maradt. 9 éves volt Hógolyó, amikor megállt mellette egy autó. Az autóban egy férfi volt, aki felvette őt. Haza vitte, és amikor kivette az autóból a férfi hógolyót akkor egy hangot hallott, ahogy szól, hogy Hógolyó! Ő pedig egyből elkezdett szaladni a hang fele és nem várta más, mint Peti. Peti apja jobban megszerette Hógolyót, mint bármelyik állatot és soha többet nem bántották. Jobb életet nem is kívánhatott volna, innentől mert mindent megkapott, ami pedig a nőt illeti Peti nővére volt így volt még lehetősége hógolyóval találkozni. Innentől kezdve boldogabban éltek, mint valaha amíg meg nem haltak.
Kiviharju Kincső: Oroszlánszív
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis süni. Őt senki nem szerette, ezért mindig egyedül ült mindenhol a buszon, az ebédlőben, az osztályteremben. A következő nap egy normális napnak indult, de nem volt az! Egyszer csak belépett egy idegen láb az osztályterembe, mindenki elcsöndesült! Az idegen ezt mondta:
- Szervusztok! Az én nevem Kitt, az új osztálytársatok leszek. Megmutatnátok, hogy hova üljek?
- Persze – mondták
- Oda a Soma mellé a süni mellé.
- Rendben. Köszi!
Kitty rögvest összebarátkozott egy pár osztálytársával. De ő is észrevette, hogy Soma egyedül van. Próbálta odahívni a közösségbe, de a többiek nem engedték! Kitty akkor se adta fel, utána érdeklődött, hogy Somát miért nem szeretik? Ezeket a válaszokat kapta:
- Mert bök, mert szúr és tüskés.
Kitty másnap reggel egy dobozzal jött, mindenki kérdezte ez kinek lesz, erre ő azt válaszolta, hogy Somának. Soma meglepődött és boldogan nyitotta ki, de csak a csomagoló pufi volt benne. Soma nem értette, azt hitte, hogy Kitty átverte, de utána Kitty mutatott valamit, fel szúrta a pufikat a tüskéjére, így már nem volt szúrós Soma.
Ő is tudott végre a többiekkel játszani.
Tanulság: próbáld elfogadni a másikat és segíts rajta!
Fodor Bálint: Az-én-kiskutyám
Ha valaki elhatározza magát, hogy ír egy mesét, akkor csodálatos gondolatok születnek meg egy egyszerű lapra is. Sok történet szól olyan emberekről, akik kitartanak az álmaik mellett, mint az én történetem főszereplője Marcell.
Marcinak éppen a tizedik születésnapja közeledett, és ahogyan az szokás a szülei megkérdezték tőle, hogy mit szeretne születésnapjára kapni. Marci, mint mindig azonnal tudta, hogy ő egy kiskutyát szeretne. Ekkor persze jöttek sorra a figyelmeztetések, hogy egy háziállat nagy felelősséggel jár. Etetni, tisztán tartani, gondoskodni róla nem könnyű, ezért Marci szülei elhatározták, hogy próba elé állítják Marcit, hogy kiderüljön, tudna e gondoskodni egy háziállatról. Az volt a feladata hogy egy héten keresztül neki kellett gondoskodnia a szomszédban lakó nagyszülei kutyájáról, Tappancsról. Marci minden reggel és este friss vizet vitt neki, megetette, délutánonként játszott vele és néha még meg is sétáltatták az apukájával közösen. Mikor pedig letelt az az egy hét a Marci szülei látták, hogy készen áll egy kiskutya befogadására.
Pár nap múlva eljött az a bizonyos tizedik születésnapja Marcinak, aki már reggel is nagyon izgatottan várta, hogy megkaphassa az ajándékát. Délután eljött az egész családja, hogy megköszönthesse a születésnapost. Mindenki asztalhoz ült, hogy elfogyasztják az ünnepi menüt. Marci gyorsan megette a tortaszeletjét, mert tudta, hogy mindig az után jön az ajándék. Mikor eljött az idő Marcit odavezették a bejárati ajtóhoz, és amikor kinyitották Marci megpillantotta az udvaron álló piros szalaggal körbetekert fából készült kutyaházat, amiből szépen lassan előjött egy fekete, fehér, barna foltos kiskutya. Marci örömében odaszaladt az újdonsült házikedvencéhez megsimogatta, és azt mondta legyen a neve Foltos.
Aznap egész délután a kiskutyájával barátkozott. Mikor besötétedett bevitték Foltost a garázsukba, hogy éjszaka ne fázzon. Marci lefürdött, fogatmosott és befeküdt az ágyába hogy álomra hajtsa a fejét. Egyszer csak az éjszaka közepén felkelt és különös hangokra lett figyelmes. Észre vette, hogy a hangok a garázsból jöttek. Felkeltette az anyukáját, hogy megnézzék mi az a különös hang, amit hallott, amikor pedig kinyitották a garázsajtót látták, hogy a Foltos volt a hangok okozója. A kis apróság félt egyedül a sötétben, hiszen eddig mindig ott voltak neki a testvérei és az anyukája is. Marci ott maradt vele és addig simogatta, ameddig el nem aludt.
Azóta eltelt egy fél év és Foltos is beilleszkedett az új otthonába. Marci elhatározta, hogy elviszi Foltos az első nagyobb sétájára. El is indultak a Damjanich utcáról ahol laknak, de eleinte nem jutottak túl messzire, mert amint kitették a lábukat a kiskapun az egész utca zengett az ugatástól. Foltost persze nem érdekelte a hangzavar, bátran ugatott ő is a többi kutyával együtt. Mikor hazaértek mindig friss vizet kellett adni Foltosnak, mert a nagy élénkség úgy lefárasztotta, hogy az összes vizet megitta, ami ki volt neki téve. Marci hetente kétszer elvitte Foltost sétálni, aki végül annyira beilleszkedett a környéken, hogy már nem is ugatta a többi kutya.
Teltek múltak az évek. Foltos egyre nagyobb és idősebb lett, még nem egyszer úgy döntöttek Marciék, hogy Foltos már elég nagy ahhoz, hogy kiskutyái szülessenek. Egy szép nyári estén világra is jött az öt kis apróság, akik ugyan olyan meghatók, szépek és elevenek voltak, mint az anyjuk. Marcell ekkor már hetedik osztályos volt, de ugyan úgy játszott a kiskutyákkal, mint Foltossal kiskorában. Iskola után minden nap gondoskodott róluk, felnevelte őket addig még egy napon eljött az idő, hogy a kiskutyáknak saját gazdájuk legyen. Igy folytatódott tovább a kiskutyák élete és ez az örök körforgás.
Farkas Ferenc : A fiú, aki kitartott az álmaiért
Amikor egy gyerek, még kiskorában elhatároz valamit, sokáig kitart mellette, hogy egyszer majd beteljesüljön vágya. A következő történet is így kezdődött. Egy fiúcska, akit Vincének hívtak, elhatározta hogy ő egy nagy vállalkozó szeretne majd lenni. De nem ám azért, hogy majd milliomos legyen, luxusautókkal járjon, óriási házban lakjon, hanem azért, mert szerette volna segíteni a szegényesen élőket. Hála Istennek neki megadatott egy olyan család, aki békességben, boldogságban tudta felnevelni, de amikor apukája hozta haza az iskolából, mindig elhaladtak a Kiss Ernő utca mellett, ahol sok hajléktalan próbálta magát meghúzni az eresz alatt. Ugyanakkor ahogy mentek tovább, látott egy pár igen csak jól élő embert, akik még rá sem nézett a segítségre szorulókra, és ez mindig elszomorította.
Teltek múltak az évek, és Vince még mindig kitartott álma mellett. Az iskolában sokat csúfolták azért, hogy ekkora butaságot még nem is hallottak, hogy ő nem magára, hanem másokra, jótékony célra szeretné fordítani pénzét. De ez őt nem érdekelte. Továbbra is kitartott célja mellett. A szülei nagyon büszkék voltak rá, hogy ilyen nemes gondolatai vannak gyermeküknek. Gyakran mondták neki, hogy ezért sokat kell tanulni, de nem kellett nagyon noszogatni Vincét. Mindig jó jegyeket vitt haza.
Egyszer osztályfőnöki órán megkérdezte a tanár tőle, hogy mi szeretne lenni ha nagy lesz. Ő pedig annak ellenére, hogy többször is bántották emiatt a rosszindulatú gyerekek, büszkén elmondta, hogy ő vállalkozó szeretne lenni, hogy segítse majd a rászorulókat. 25 éves korában megadatott neki egy lehetőség, ahol egy pályázatot nyert vállalkozása beindításához. Olyan embereket keresett, akik hozzá hasonló célokat tűztek ki maguk elé. Rövidesen össze is gyűlt egy csapat, és megalapították az „Együtt a segítségre szorulókért” alapítványt. Emellett teljesülhetett álma, és vállalkozó lett belőle.
Történt egyszer, hogy egy villámcsapás miatt kigyulladt a háza. Szerencsére hamar meg tudták fékezni a tüzet, és csak egy szoba károsult. Ennek ellenére a munkatársai és azok, akinek az alapítványuk segített, felajánlották hogy lakhat náluk ideiglenesen, segítették volna ruhákkal. Itt döbbent rá Vince, hogy milyen jó emberek veszik körül. Tartja a mondás is: Azt cselekedd mással, amit te is kapni szeretnél!
Csintalan Adrienn Noémi: Zoé hercegnő története
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Tündérország. Tündérországnak volt egy hercegnője, akit úgy hívtak, hogy Zoé hercegnő. Volt egy gonosz unokatestvére, és annak egy gonosz anyja. akik meg akarták szerezni a trónt Zoé hercegnőtől.
Egyszer egy szép, verőfényes napon Zoé hercegnének a közelgő bálra kellett készülődnie. Itt eldől, hogy a kedves Zoé hercegnő lesz-e a királynő vagy a csúnya és gonosz unokatestvére, akit úgy hívtak, hogy Mariska. Az ő gonosz édesanyját pedig Arankának nevezték. Mariska és az édesanyja mindenáron tenni akart valamit, hogy ne Zoé legyen a királynő. Egyszer egy nap Mariska és az anyja azon gondolkozott, hogy hogyan lehetne beköltözni a királyi kastélyba. Másnap kitalálták a módját a tervüknek, amit hamar véghez is vittek igen fondorlatos módon. Aznap már be is költöztek. Következő lépésük az volt, hogy beszéljék rá Zoé hercegnő édesapját arra, hogy csináljanak egy egynapos próbatételt, s a győztes lesz a királynő. Az ajánlatot nehezen, de elfogadta a király. Másnap elkezdődött a próbatétel. Ennek a megmérettetésnek a vezetője volt Aranka, a gonosz és csúnya Mariska édesanyja. Ő mindent beletett a küzdelembe, s rászólt Zoé hercegnőre, hogy ez nem jól csinálja, mert azt nem jól csinálja. Erre a király közbeszólt, és utasította, hogy fejezzék be, és a próbatételt bezárta, érvénytelenítette. Ezután Aranka és a lánya nagyon feldúlt lett. A nagy zaklatottság hatására Mariska és az édesanyja egy ördögi tervet talált ki azért, hogy amikor vacsorázni mennek, akkor mérget fognak keverni unokatestvérük ételébe. leültek vacsorázni, Mariska belekeverte Zoé hercegnő italába a mérget. Nemsokára megérkezett a királyi család is a vacsoraasztalhoz. Zoé hercegnő észre vette, hogy elkezdett pezsegni az itala, és fura illata volt. Akkor gondolta, hogy itt valami nincs rendben. Ekkor azt találta ki, hogy úgy tesz, mintha véletlenül kiborítaná az innivalóját, amit meg is tett. A hercegnőnek nagyon nagy szerencséje volt, hogy jó a megfigyelőképessége.
A következő napon gyönyörű napra ébredtek, hisz eljött a koronázási bál, ahol kiválasztják a királynőt. A legjobb ruhatervezőhöz ment, és az édesapjával a legeslegszebb ruhát választották ki, amit az egész földkerekségen kapni lehetett. Mariska és Aranka is elment báli ruhát venni, de mire odaértek, már az összes szép ruha elfogyott.
Elkezdődött a bál, a többi ország királyai is megérkeztek és helyet foglaltak. Zoé hercegnő apjával együtt érkezett és rövid időn belül megbeszélték, hogy Zoé legyen a királynő. Amikor már majdnem vége lett a bálnak, akkor a király kihirdette, hogy a lánya Zoé lett a királynő. Mariska és az anyja nem akarta elfogadni a királyi tanács döntését, és megtámadták Zoét. Ezek után a királyi tanács örökre száműzte őket. Zoé pedig boldogan élt az apjával együtt, és irányította a birodalmat.
Berna Bianka: Ha a cipőm beszélni tudna...
„ Ha a cipőm beszélni tudna/hej, de nagy mesemondó volna!”
Idős nagyszüleim otthonában gyakran szól a 70-es évek magyar könnyűzenei képviselőjének, Katona Klárinak népszerű dala. A boldogító erősségek témájú pályázat kapcsán egyik délután felfigyeltem a szöveg néhány sorára. Azt kérdeztem magamtól, vajon rólam mit mesélhetne a cipőm. Feltettem a kérdést nagymamámnak és nagypapámnak. Természetesen, minden nagyszülőnek a saját unokája a legszebb, legokosabb, legügyesebb… Volt mit hallgatnom, csupa elismerő szavakat. Bevallom jólesett, hisz a szűnni nem akaró dicséretsorozatból mérhetetlen szeretetük áradt felém. Mondtam nekik, hogy szívesen beszélgetnék velük a jellemtulajdonságaimról, hisz napok óta foglalkoztatott a téma a magyartanárom által ismertetett pályázati felhívás miatt. Ezen kívül az utóbbi időben a középiskolába történő jelentkezés nyugtalanító gondolata is egyre gyakrabban felvetette a kérdést, hogy ki is vagyok én, milyen emberke vagyok. Kértem nagyanyát és papit, legyenek őszinték, elfogulatlanok, és ne csak a jót lássák bennem. Úgy gondolom a jó indulatú kritika, lehet, először rosszul esik, de ha érzem a jó szándékot, elgondolkodom, talán még tanácsot is kapok a változáshoz, és fogom tudni, hogy mit és hogyan kell tennem a jövőben. Nagyszüleim örömmel vállalták a „feladatot”.
A következő mondatok hangzottak el:
- Nagyon kedves, aranyos gyermek vagy, mindig tisztelettudóan beszélsz velünk, soha nem vagy durva.
Folytatták:
- Figyelmes és segítőkész vagy. Ha nehezünkre esik bevásárolni, rögtön átvállalod tőlünk a feladatot.
Valójában igazat adtam nekik, de emlékeztettem őket, hogy a szüleim gyakran panaszkodnak arra, hogy flegma vagyok velük, a tanáraim pedig lustának tartanak. Nagypapa bölcsen és röviden megnyugtatott:
- A tinédzser kor elengedhetetlen velejárója a flegmaság, amikor keresed önmagadat és az utadat. A lustaságot illetően csak azt tudom mondani, hogy bizony szükséges lenne, hogy nagyobb szorgalommal jobb érdemjegyeket szerezz, mert befolyásolja a továbbtanulásodat. de én tudom, hogy sok gyerekben csak később, középiskolai évek alatt, talán utána alakul ki a felelősségtudat. egyébként is én hiszek abban, hogy van akaraterőd, ami a jövőben meghozza a gyümölcsét.
Az én drága nagyapám mondataiban volt egy szó, ami úgy hatott rám, mintha áramütés ért volna: „hiszek”. Napokig gondolkodtam az utolsó gondolatán. Aztán eszembe jutott az iskolánkban a karácsonyi ünnepség. Nekem is szerepelnem kellett. A szövegem nagyon tetszett: Pál apostol első levele a Korintusiakhoz. A műsor előtt nagy volt a lámpalázam. Tudtam, hogy nem hozhatok szégyent a felkészítő tanárra és az iskolámra. Folyton az nyugtalanított, el fogom rontani, és a diáktársaim kinevetnek. Megszólalt egy belső hang, és azt mondta:
- Minek vagy te itt? Vannak nálad jobbak is, elrontod, inkább közöld a tanároddal, hogy te erre nem vagy képes, és menj haza!
Én zártam a műsort, az előttem szereplők ügyesek voltak. Biztattam magam, hogyha társaim el tudták mondani, akkor én is képes vagyok rá. de az a hang ott belül, nem akart elhallgatni. folyamatában azt hallottam:
- Add fel!
A lábam remegett, izzadtam, fáztam. Szörnyű érzés volt! Én következtem, vettem egy nagy levegőt, és kimentem a mikrofonhoz. Végignéztem az ünneplő közönségen. Megpillantottam az igazgató néni biztató mosolyát. Eszembe jutott, hogyha szépen szavalok, akkor sokan büszkék lesznek rám, és megdicsérnek. Az a bizonyos hang bennem még mindig mondta a magáét, de nem figyeltem rá, elmúlt a szorongásom. Méltóképpen helyt álltam. Nagyon boldog voltam, hogy nem futamodtam meg a feladatom elől, senkinek se okoztam csalódást. Legyőztem a félelmet, mert győzött az akaratom és a kitartásom.
lehet, hogy az idős bölcs nagyapám jók ismer? Talán még ettől is fontosabb, hogy ő hisz bennem. Ezek után úgy gondolom, tartozom neki azzal, hogy bebizonyítom, hogy hite képes hegyeket megmozgatni bennem, és rászolgálok a bizalmára.
A karácsonyi műsort is ezzel zártam:
„Most megmarad a hit, a remény, a szeretet, - ez a három, de köztük legnagyobb a szeretet.”
