Bolla Dorina Jada: Bocsásd meg
Hogy tehetted ezt? Hiszen megbeszéltük, hogy együtt fogjuk megcsinálni. Hogy együtt megyünk el. Hiszen mindketten erre vártunk már hónapok óta! És te meg most fogod magad és elmész! Csak úgy. Csak azért, mert azt mondtam, hogy a héten nem érek rá. De jövő héten elmehettünk volna! Együtt! Érted? Együtt! De most már soha többé nem akarok oda elmenni. Sőt örülök, hogy nem is találtál semmit. Azt kívánom, hogy ne is találj! Soha, semmit! Hogy ne is legyünk híresek! Híres felfedezők. Akik megtalálnak régi korokra utaló leleteket. Nem, nem akarom! Nem akarok együtt csinálni bármit is veled! Sőt, ettől a naptól fogva nem is ismerlek. Sehol! Nem köszönök neked se az utcán, se a suliban. Átnézek rajtad. És tudod miért? Mert megérdemled! Hogy kicsit lelohassza valami a kedved. Hogy rájöjj, nagy hülyeséget csináltál! Megérte? Megérte? – üvöltött, a végére már könnybe lábadt a szeme, majd kirohant a szobából, összeszedte a cuccát és hangos csattanással bevágta a bejárati ajtót.
A fiú pedig csak ült a kanapén és bámulta a padlót. Felsóhajtott.
Igazából most jött rá arra, hogy mit is tett valójában. Ő és Liza már régóta ismerik egymást. Sokat szoktak együtt elmenni mindenféle helyre, például kirándulni is. Legutoljára találtak egy barlang féle üreget, aminek a bejáratánál még pont láthatóan a földbe volt süppedve egy érme. A barlangba később szerettek volna bemenni, hátha ott is találnak valamit. Otthon jobban megnézték és szakértőkkel is megnézetették az érmét és kiderült, hogy egy régi, középkori érmét találtak, ami nagyon sokat ér. Így a nagy felfedező barlang-túrának szerettek volna egy különleges napot kitűzni, amikor mindkettőjüknek van elég ideje egy teljes napos vagy akár két napos feltáráshoz. Csakhogy mindig közbejött valami, a suli, dolgozatok, egyéb program, ezért mindig csak tolták, tolták az időpontot. Eltelt egy hónap is.
Rafael úgy döntött, miután Liza azt mondta, hogy a héten sajnos nem ér rá, hogy akkor ő elmegy csak úgy körülnézni. Nem akart bemenni, csak körbenézni, hogy milyen környéken is van ez a barlang, mennyire lehet biztonságos. Csakhogy valami mégis nagyon húzta befelé a barlangba és nem tudta megállni, hogy ne menjen be. Gondolta, Liza csak nem fog annyira megharagudni, hiszen semmit nem fog csinálni, csak bemegy. Az igaz, hogy megbeszélték, hogy majd csak együtt mennek be, de azért nem akkora nagy cucc. Be is ment, körülnézett, nem talált semmit – ennek örült a legjobban, hiszen ha talált volna valamit egyedül, az elég kellemetlen lett volna rá nézve, Lizára nézve pedig igazságtalan. Amikor aznap délután találkoztak és beszélgettek, Rafael elmondta a lánynak, hogy elment a barlanghoz. Ez volt a pont, amikor elszakadt a cérna.
Rafael sokáig gondolkozott. Mindenféle járt az agyában, a sok rossz döntés, amit eddigi életében meghozott. Még csak 17 éves volt, mégis néha úgy érezte magát, mint egy felnőtt. De hiszen még nem akart az lenni! Az annyi felelősséggel jár. Meg annyira nehéz.
Liza betartotta a szavát. Mintha soha nem is ismerte volna Rafaelt. Elég jól színészkedett. Rafael hiába írt neki üzeneteket, hiába futott néha utána, kérlelte, Liza nem törődött vele. Haragtartó maradt.
Otthon pedig amikor egyedül volt a kutyájával, Foltival akkor sokat panaszkodott neki, hogy ő ezt nem bírja így tovább, de nem akar megbocsátani Rafaelnek, hiszen hogy lehetett ilyen csúnyán bánnia vele. Folti pedig csak hallgatta, néha megpróbálta megvigasztalni, hasztalan.
- Tudod, azzal, hogy panaszkodsz, nem lesz jobb – Foltinak jellegzetes mély, kissé dörmögő hangja volt. Kinn ültek Lizával a kertben.
- Tudom, de így legalább kicsit kiadom magamból a rossz érzést – válaszolta a lány.
- Szerintem meg nem. Csak egyre növeled azt magadban és másoknak is átadod. Szerinted én így most itt kinn ezen a csodálatos verőfényes napon, ebben a szép zöld kertben, madárdalokkal a fülemben jól érzem magam, miközben a te panaszáradataidat hallgatom? Aminek nincs is semmi értelme, hiszen nem viszi előbbre a helyzetet – Folti, ahhoz képest, hogy „csak egy kutya” volt, nagyon bölcs dolgokat tudott mondani.
- Ne haragudj! Csak annyira nehéz.
- Persze, megértem. Csak felesleges dolgokba fekteted az energiádat. Ahelyett, hogy valami jó dolgot csinálnál, sérelmeidet sorolgatod és mindig csak ugyanazt mondod. Ennek így semmi értelme. És tudod, mi a legnagyobb baj? Az, hogy nem teszed meg a magad részét.
- Ezt meg hogy érted?
- Úgy, hogy nem bocsátasz meg.
Csend lett. A madarak is mintha egy pillanatra abbahagyták volna az éneküket.
- Megbocsátani? Mégis hogyan? Ha én most megbocsátok, akkor máskor is simán meg fogja velem csinálni ugyanezt.
- Szóval még büszke is vagy.
- Nem is igaz.
- Liza, én megértelek, de szerintem ha valaki szívéből bocsánatot kér, akkor bocsáss meg neki. Te is nagyon örülnél neki, ha neked megbocsátanának.
- Én nem csinálnék sohasem ilyet.
- Azt sose tudhatod.
- Sose tudhatom? Jaj, Folti! Ne haragudj, nem akarlak megbántani, de te nem értheted meg ezt annyira, hiszen azért valljuk be, te csak egy kutya vagy!
- Igen, tudom. Csak egy kutya vagyok. Egy kutya, aki látott már embereket felállni és elbukni. Aki beszélt volna, de nem volt értelme. Hiszen úgyse értettek volna meg. Aki segített volna, de nem kellett a segítsége. Hiszen csak egy kutya vagyok. Csak egy kutya. Aki éhezett kinn az utcán, amikor senkinek nem kellett. Aki szenvedett az emberek miatt. S aki mégis minden embert elfogadott úgy, ahogyan van. Aki soha nem nézte, hogy ki hogyan néz ki, mit hibázott. Aki szeretett, csak úgy, mindenkit magáért. Aki soha nem volt hűtlen egyetlen gazdájához sem. Akit mégis eldobtak. S aki nem tud és ért semmit. Mert csak egy kutya.
Folti mereven bámulta a füvet. Lizának pedig könnybe lábadt az szeme.
- Ne haragudj, Folti! Ne haragudj. Most már rájöttem, hogy ez az egész igazából semmiség. Hiszen vannak ennél nagyobb dolgok is. S hogy mindig az a legfontosabb dolog, hogy megbocsássunk egymásnak. Hiszen szükségünk egymásra, ugye?
Folti pedig lelkesen csóválta a farkát, miközben Liza megölelte.
Rafaeléknál csengettek. A fiú nyitott ajtót.
- Ó, szia, Liza! Nyugodtan gyere be! Valami baj van? - Liza kissé sápadtan lépegetett egyik lábáról a másikra.
- Nem, nem. Csak, annyi, hogy… Hogy szeretnék bocsánatot kérni, hogy annyira felhúztam magam. Tudod, a barlangos ügy miatt. Igazából nem is volt annyira nagy baj. Nyilván jobban örültem volna, ha együtt megyünk, de végül is nem találtál semmit, szóval nem baj. S ne haragudj rám, kérlek. Mert tudod, én igazából nem láttam még úgy embereket. Felállni és elbukni. S amikor értelme lett volna, nem beszéltem. Pedig megértettek volna. Mégse tettem. S nem segítettem, amikor kellett volna. Nem éheztem kinn az utcán, amikor mindenki cserbenhagyott. Nem szenvedtem sosem. Nem vettem észre az emberekben az igazán becsülendőt, az erősségeiket. Mert azt néztem, hogyan néznek ki, mikor hibáztak. Az embereket nem csak úgy magukért szerettem. Cserbenhagytam másokat. S mégsem dobtak el. S tényleg nem tudok és értek semmit. Pedig ember vagyok. Ne haragudj.
Rafael könnyes szemmel hallgatta.
- Nem haragszom – suttogta, majd megölelték egymást.
Horváth Péter: Mese, Egy kisfiú és a vadludak
Nyugovóra tért a nap, utoljára bepillantott az erdőbe. hol a vadak léptei, mint zeneszó lepték el a tájat. Sápadt köd ivódott a lomha, elnyúlt fák ágai közé. Esőverte vadludak gágogását hozta felém az őszi szél. Én, mint apró gyermek kellő áhítattal hallgattam e csodás zeneszót, melyet azóta sem feledek.
Szüleimtől sokat hallottam a ludak vándorlásáról, édesapám sokat mesélt, mikor az ezer színben pompázó öregtölgyes oltalmában puskájával, és hűséges társával, Bodri kutyával sétálgatott. Jómagam is részese lehettem e csodás látványnak, így hát haza szaladván a szegről leakasztottam a csodatarisznyám, és úgy döntöttem, hogy magam is velük tartok a következő lihogóig. El is indultam vállamon a csodatarisznyával, és kezemben, míg nagyapám által faragott vándorbottal. Jó anyám lágy hangjával utánam szólt.
- Hová ilyen sietősen édes fiam?
- Csak a következő nádasig!
Édesanyám hamvas arcán a mosoly, elhúzódott, mint őszi reggelen az első napsugár. Gyöngéden csak ennyit szólt: az úr kísérje utadat. Visszatartani, á dehogy tartott hisz ő tudta csak igazán hogy, mennyit ér nekem ez az utazás. Elindultam hát a szülői ház oltalma alól. Rohantam hát vissza a vadludakhoz, hol roskadó, öreg fahídon megálltam egy pillanatra, megcsodálni a patakban fodrozódó őszi leveleket. De tudtam, hogy, nem sokáig gyönyörködhetek az ősz varázslatában, hisz a vadludak már indulóban voltak.
Odaérve ijedten látom, hogy a vadludak már a szárnyukat bontogatják, nem telt bele pár pillanat, s már az öreg Mátra felett újra kialakult az a bizonyos V-alak, hisz tudtam, hogy ők Délre tartanak, meleg szívvel búcsút vettem tőlük, reménykedven abban, hogy, tavasszal mikor kikericstől virul a határ, újra láthatom majd őket. Tarisznyámat vállamra csapva, hátat fordítottam a vén Mátrának, s elindultam az apám által gondosan kijelölt ösvényen. Elég későre járt már mikor, valami apró neszre lettem figyelmes a galagonya bokor tövében, félve, de annál nagyobb kíváncsisággal félrehajtottam az avart a botommal. S láss csodát egy törött szárnyú lúd hevert a száraz fűben. Csodatarisznyám előkaptam és gondosan beleigazítottam a vándormadarat, sietve futottam át az öregtölgyesen felverve az éjszakai csöndet! Hogy minél előbb haza vigyem, s jó kezekbe adjam a madarat. Édesanyám intő szava egész úton fülembe csengett, kisházunk elé érvén, reccsen a kapu és azon nyomban nyílik az ajtó. Lámpafénye szűrődik ki a küszöbre s hallom anyám hívó szavát.
- Hát megjöttél lelkem,
- itt vagyok édesanyám de, nem egyedül jöttem, törött szárnyú lúd van az én csodatarisznyámban.
Édesanyám gondoskodó kezei közé fogván óvatosan, mint egy törékeny kisdedet. Rögvest előkerült a kredenc fiókból a fásli és a nagyolló is. Ennek bizony szárnya törött! Jegyezte meg jó apám, s gyöngéd mozdulattal kötözte át a lúd szárnyát.
Én szótlanul álltam anyám mellett gondosan figyelve az esemény részleteit. Lelkem mélyen tudtam, hogy, sokáig nem marad, hisz szabadnak született s szabad is marad.
Teltek múltak a napok s lekerült a kötés ragyogó nap sugara borította be a tájat, az öreg tölgyes újra a régi színében pompázott, bodzavirágtól fehérlett a határ s puskadörrenése verte fel a kora tavaszi tájat. Aranyló nap sugarán, megérkeztek a vadludak, melynek hangjától melegség töltötte el minden ember szívét. De ez a Baromfi udvarban sem volt kivétel, erőteljes gágogás lepte el a berek, minden zegét - zugát. Az én libám is érezte, hogy itt a búcsú ideje, szárnyait egymás után bontogatni kezdte mintha csak álom lett volna az egész.
Én fájó szívvel könnyes búcsút vettem tőle, és tovaillant a sűrű nádas oltalma közé.
Lelkem mélyén tudtam, hogy nem látjuk már egymást! De bizakodóan álltam a dolgok elé, s reménykedtem benne, hogy sosem felejti el ezt a szerény zsindelytetős házat, mely, ha néha szerény is, de annál nagyobb szeretet lakozik benne.
Párszor még kisétáltam a tóhoz, de gágogás helyett csak a békák szerenádja hallatszott. s hogy ez mind igaz e? Talán majd ősszel, ha útra kelnek kiderül.
Ragó Marcell: Kihűlt Kávé
Augusztus harmincegyedikén reggel nyolc órakor, mint éber őrző, megszólalt Benő nyugtalanító ébresztője, az az ébresztő, amelyet ezen forró hónapban még nem állított be. És pedig nem azért van ez így, mert oly korán kelne, hogy megillatozhatná a párolgó harmatot, annál inkább mert ilyen kései időben, hogy a Nap már a feje búbját kacsingatta, még nem kelt az elmúlt bő három, meglehetősen eseménydús hónapban. Leállította hát ezt az ezen időszakban annyi érzéshez köthető, korántsem kevéssé idegőrlővé vált dallamot, majd lassan felült az ágyban. A redőnyön beszűrődő fénysugarak bevilágították Benő kékesszürke tipikus fiúszobáját, épp annyira, hogy kellemesen nyithassa fel a szemeit annak az ágynak a szélén, amelyben hiányt keltően keveset volt lehetősége álomra hajtani a fejét a fejünkben hosszúnak tűnő, de a valóságban élményekkel telítve olyan rövidke nyár folyamán. Körbepillantott és hallgatózott: nyugalom, külvárosi béke, és csend. Pont, mint egy mesében… És annyira hihetetlennek tűnt, hiszen már kezdett elidegenedni ettől a lélekmelengető hangulattól.
Egy-két könnyed megnyugvást nyújtó perc után lábra állt, csendben kinyitotta szobája ajtaját, nehogy felébressze a családját, és bement a még élettelen konyhába. Végig simította a konyhapultot, amire örökös sietségében hosszú ideje nem jutott ideje, majd keze megállt a kávéfőzőnél, az eszköznél, amely azt a csodát készíti, aminek köszönhetően mindig volt ereje talpra állni, bármennyi órát is töltött a pihenésnek nevezett szükségletének kielégítése helyett milliónyi más, a pillanatban fontosabbnak tűnő cselekedetre való összpontosítással, az egyszerinek tűnő – és talán valóban azzá is váló történések átélésével. Épp elő szerette volna venni a szűrőpapírt, de örömére és szerencséjére ahogy lepillantott a kancsóba, édesanyukájának hálát adva fedezte fel, hogy az nem üres, sőt, tele van. Ezután lassan megérintette: meleg volt. Immáron megkönnyebbülve nyitotta fel az aprócska fölső szekrényt és emelte le kedvenc csészéjét, amit körültekintően ugyan, de csurig töltött, mert érezte, hogy szüksége van rá. Önmaga iránt kötelezőnek érzett első napi feladatának teljesítése után óvatosan ballagott vissza szobájába, hang nélkül hajtotta vissza az ajtót, megközelítette a ház méretihez viszonyítva grandiózus nyílászárót, ami elválasztotta őt a korábban sok munkával hangulatosra berendezett terasztól.
Elfordította a kilincset, kilépett, mezítelen talpával tapintva az exteriőr kissé érdes padlóburkolatát, csendben visszahajtotta a benti hűs levegőt a kinti melegségtől elválasztó kerettel környékezett, frissen tisztított üveget, és megállt egy pillanatra. Miután elismerte környezetének szépségét, elhelyezte kávéját közel az asztal széléhez és leült, megválasztva azt a helyet, amely a beltérnek hátat fordítva szemez az újonnan aszfaltozott aprócska utcával. Ahogy helyet foglalt azzal a céllal, hogy nem gondol semmire, csak hátra dől, amíg a családja fel nem ébred, elözönlötték őt élményei, tapasztalatai, és érzései, melyeket hetek óta nem volt ideje megemészteni, s melyek ugyan fel-felpattantak gondolatai közt, de elnyomásra kerültek, mert Benő sokra képes, tizenhétéves agya is csak egy dologra volt képes figyelni, ami mindig egy épp aktuális, azon momentumban nagyobb jelentőségűnek felmért esemény volt.
Benőnek eszébe jutott az a számtalan hajnali beszélgetés, melyeket a sok-sok különbözőbbnél különbözőbb közeli s újonnan igazán megismert barátjával és társával élt át. Felidézte azokat a másodperceket, amikor körülötte folyt az élet, s ő csak körbenézett, nézett…és látott, fülelt…és hallott. Megélt. És Érzett. Mennyi féle ember van, és megannyi embernek megannyi oldala – gondolta magában, miközben a külvilágot már kizárta és csak bámult a semmibe.
S elméje tovább folytatta. Oly sok kínos pillanatot élt át, oly sokszor érezte magát kívülállónak, hányszor félt, hogy kimarad…s mennyiszer, hogy ebből nem tud kimaradni. Volt, hogy ki akart futni a világból, volt irigy, és volt, hogy félt, és mivel félt, dühös lett, mert a félelem dühöt szül. De sosem kezelte a dühöt. Sosem tette, mert nem volt rá lehetősége és ideje. Így hát ez ekkor elérte. Nyugalom – mondta magában, de hiába. Gyorsabban vert a szíve, úgy, mintha kocogna. Megjelentek az első kövér, meleg könnycseppjei. Nem értette, miért, hisz rég nem volt ilyen. Próbált megnyugodni. Nézd, milyen szép virágok…milyen gyorsan halad az építkezés a szomszédban
– próbálta elterelni a figyelmét. De nem sikerült.
A gondolatai áramlottak, mint heves folyón a törmelék. Úgy ostromolták szelíd lelkét, mint még semmilyen sereg semelyik sáncot. Minden ereje elfogyott, mert mindig hibátlanul kellett teljesítenie. Ha nem a maga ádáz akarata miatt, akkor mások elvárására, mert senki nem tudta, mekkora elhatározottság es elkötelezettség kellett ahhoz, hogy mindig a maximumot hozza ki magából. De megcsinálta. Mindig, minden egyes alkalommal megoldotta…de a hála gyakran elmaradt. És ő azon elenyésző számú kivételért folytatta, és sosem állt meg, amíg meg nem állította valami.
Meghalt! Nincs már! …Szerettem, ó, de szerettem! – Kiabált ekkor már, hiszen pár napja életében először vesztette el egy hozzátartozóját, aki nem csak egy rokon volt, hanem a nagybetűs nagymama. És patakokban folytak könnyei, kicsiny szíve zakatolt, fejét az asztalra hajtotta, arcát eltakarta, és évek, hosszú évek óta először sírt, minden keservvel és bánattal.
Pár perc múlva lassan feltápászkodott a könnyeitől nedves üvegasztaltól, lassan a terasz széléhez andalgott, bátran lelépett, majd zokogva leguggolt, aztán leült, végül lefeküdt a hátára a selymes, zöld fűre, amely frissen volt nyírva, és inkább hasonlított már jól ápolt gyepre. Kitárta karjait és teljesen összetörve követte az egyetlen, szinte mozdulatlan bárányfelhőt a világos égbolton, miközben a Nap lassan elfoglalta helyét trónján, a nagy kékség közepén. Csodás nap volt, olyan, ami méltó lezárását jelenti a nem kevéssé említésre méltóan gyönyörű nyárnak, feldobva élettel mindent és mindenkit…kivéve Benőt.
Egyszer csak lépteket hall a házból a résnyire nyitott ablakon át, melyek felé közelednek. Gyorsan felpattan, visszaszalad az asztalhoz, sóhajt egy hatalmasat, kellően lassan, nehogy hatását veszítse a légzési gyakorlat.
-Kávézol? – Kérdi apukája, aki épp csak felébredt.
-Igen – Válaszolt a fiú a lehető legrövidebben, nehogy feltűnjön zaklatottsága a hangján.
-Pihend ki magad, végre van egy kis időd. Mi nemsoká indulunk öcsikémékhez, estig biztosan ott leszünk.
-Jó. Sziasztok! – A végén megbicsaklott a hangja, de frissen ébredt édesapjának szerencséjére nem tűnt fel.
Nem merte elmondani senkinek, mit érez. Azt tanulta, hogy nem mutatkozhat gyengének. Eleve, milyen dolog az, hogy ő sír. Ahogy örökkévalóságnak érződően becsukódott a terasz ajtaja, végképp kitört belőle minden szomorúsága: Ő az, aki mindig boldog, állandóan nevet, és tökéletesen érzi magát…vagyis ez van sokat viselt maszkjára festve, amit gyakorta, sőt, nap mint nap hord. Nélküle nem mutatkozik, mert fél, hogy meglátják, mi folyik mélyen belül. Hisz emészti őt megannyi gondolat. Ugyan sosincs egyedül, de mégis magányos, mert nincs, aki ismerné az összes kihívást, ami- vel szembenéz, aki értené végeláthatatlan motivációjának forrását, aki érezné, hogy Benő miért nem állhat meg. Mindezek tetejébe nyughatatlan agya folyton-folyvást jár. S ha épp saját helyzetével dűlőre is jut egy pillanat erejéig, elözönlik őt mások örömei és gondjai, mert minden röpke alkalommal, ha megáll és körülnéz, mint sugallat, hallja, és látja is a színjátékok mögött az írót, az egyszerű embert. De tudja, hogy ő is az, főleg most: egészséges, van családja, sok szeretet éri, de mégis…mégis boldogtalan, pedig nem akar búslakodni. Úgy érezte, már magát se tudja uralni, teljesen elkeseredett.
A körülötte virágzó, élettel teli környezete is szürkévé vált, a madárcsicsergés puszta sípolás a fülében, a hűs nyári szellő is csak az út porát fújta kipirult, fáradt arcába. Ekkorra mentálisan olyan fáradttá vált, hogy önkéntelenül lehajtotta fejét az asztalra - ahonnan időközben elpárolgott bánatának minden nyoma -, és kezdte el- nyomni az álom. Ahogy szűkre nyitott szemeivel leskelődött, bicikliseket látott békésen gurulni az út szélén. Önfeledten nevettek, boldogságuktól zengett a környék. Benő viszont már nem érzett semmit.
Egyszer csak megütötte fülét a szobájából érkező általa jól ismert, kellemes hang: valaki üzenetet küldött. Minden maradék csepp akaraterejét összeszedve, lovag módjára és határozottan felállt az asztaltól és kávéját otthagyva belépkedett. Komótosan megérkezett rendetlen asztalához, amit hetek óta nem tudott megszépíteni. Ránézett a rajta békésen szunnyadó telefonjára, majd zaklatottsága ellenére egy nyugodt mozdulattal, teljes érdektelenséggel felvette és bekapcsolta. Egyetlen értesítése volt, nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget, de azért megnyitotta.
„Remélem, készen állsz, már csak négy óra, várunk mindannyian!” Ekkor először tudatlanságában megijedt, majd elgondolkozott. Hányadika van? -kérdezte magától, majd ránézett a falon díszelgő naptárára és leolvasta: augusztus harmincegy. Hirtelen, hihetetlen módon minden gondját feledve, pozitívan csalódva, megkönnyebbülten sóhajtott és összeállt a kép. Ez az egy mondat elég volt, hogy megálljon érzelmei lejtőjén és felnézzen. Igenis gondolnak rá, nem hagyták el, és a szülei sem a rokonokhoz mentek. Az egyetlen ember, aki elfelejtett Benővel foglalkozni, saját maga volt. És napra pontosan tizennyolc év szükségeltetett ahhoz, hogy rájöjjön: miközben mindenkit szeret, ne feledje magát is szeretni.
Izgatottságában remegő kezéből letette telefonját és mielőtt elkezdett volna készülődni, utoljára kisétált a fénnyel és élettel teli teraszra, megcsodálta a nyugalom szépségét, majd, amikor fordult volna vissza, hosszú napok után először csillogó szeme sarkából megpillantotta az órák óta az asztal szélén heverő szeretett csészéjét, amelyben még a friss szellőtől fodrozódott a kávéja. Ez a felfedezés olyan löketet adott újdonsült boldogságának, hogy szinte nevetve ült vissza az asztalhoz, hogy megkóstolja.
Kihűlt. De ez már kissé sem zavarta. Az első kóstoló élvezetével, jóízűen, és végre mosollyal a száján kezdte kortyolgatni.
Benő ezen a napon megtanulta, hogy ne veszítse el a reményt, mert kitartása és szeretete hálára talál, ha elég türelmes és megengedi magának, hogy meglássa a jót a környezetében.
„Írtam, mert valamit el akartam mondani” /Márai Sándor/
Siku Viktória: A Cukorhegy kaland
Egy esős őszi reggelen egy fiatal lányka név szerint Kukucs, elhatározta, hogy Ő bizony, megkeresi családja régi örökségét. Ez egy receptes könyv, telis-tele csoda finom süteményekkel. Ugyanis tudni érdemes volt azt, hogy Kukucs családja az isteni süteményeiről volt híres. Hiszen száz évig vissza menőleg emlékezhetnek sokan, a finomabbnál finomabb ízvilágú édességekre. Az egész országot bejárta a hír, miszerint itt készülnek a világ legfinomabb desszertjei. Jól is ment az üzlet, míg nem egy nap Kukucs dédnagymamája el nem hunyt. Ugyanis amikor ez bekövetkezett, a lánya annyira összeomlott, hogy nem tudta folytatni, így hát nem is vitte tovább a hagyományt, ami mindig a legelső lányra száll tovább. Azonban Kukucs mindig is szerette volna, ezt majd egyszer vissza hozni, viszont ez nem menne a receptes könyv nélkül, ami bizony már több mint száz éves. Ez a könyv egy fadobozkába lett becsukva, hogy senki ne tudja lemásolni és, hogy mindig a család tulajdonában tudhassák. A hozzá tartozó kulcs el lett rejtve egy helyre, aminek a neve Cukorhegy. Ezt Kukucs nagymamája építtette fel, és az egész cukorból készült. Így hát Kukucs el is indult, hogy megkeresse, a kulcsot, mely nyitja a ládikát. Felvette bakancsát, egy kis táskába csomagolt magának uzsonnát és a biztonság kedvéért esernyőt is tett be, hátha eleredne az eső. Ahogy ment, mendegélt egyszer csak egy ütődést érzett a vállánál.
-VIGYÁÁÁZAT!!
Kiáltott egy vékony hang, ami Kukucsnak ütközött Kukucs egy pillanatra megállt és körbe nézett hátha látja a hang tulajdonosát, de semmi.
-Itt vagyok! Beragadtam ebbe a sötét lyukba! Hallatszott megint csak a kiabálás, a táskából.
-Hej, te mégis, hogy kerültél, oda be?
Kukucs levette a hátáról a hátizsák, aminek csücsült a zsebében egy kis katicalány
-Gyere csak, segítek! mondta, s oda nyújtotta mutatóujját, amire felmászhatott
-köszönöm, fújta ki a levegőt megkönnyebbülve.
-Nagyon szívesen, de ha megkérdezhetem, mi történt a szárnyaiddal?
-Hát az úgy történt, hogy ahogy jöttem, bele repültem egy hatalmas viharba, ami miatt eláztak a szárnyacskáim, és a szél pedig egész idáig röpített. Pedig éppen egy jóbarátomat mentem volna meglátogatni, Gumicukimókica. Tudod, ő ott lakik a Cukorhegy lábánál, de így, hogy nem tudok repülni, nem tudom, hogy fogok eljutni oda mondta szomorúan, majd keserves zokogásba kezdett.
-Jaj, egy cseppet se félj, én nagyon szívesen elviszlek, hiszen én is oda tartok, meg szeretném mászni a Cukorhegyet!
-Tényleg elvinnél?
-Persze, úgysincs útitársam, így legalább lesz kivel beszélgetnem. Így hát már ketten folytatták az utat .
-Egyébként engem Kukucsnak hívnak. És téged?
-Az én nevem Zizi. Megkérdezhetem, te miért szeretnéd megmászni a hegyet?-kérdezte kíváncsian a katicalány.
-Tudod, a családomhoz kapcsolódik a története, már nagyon régre nyúlik vissza. Így hát arra gondoltam megkeresem azt, ami nekem jár.
-Oh, ez remekül hangzik, de, mégis mi az? Kérdezte érdeklődve.
-Kíváncsi vagy a családom történetére?
-Igen, persze, szívesen meghallgatom, úgyis hosszú út elé nézünk..
-Nos, az úgy volt, hogy a családunk híres volt a süteményeiről, és egy hatalmas receptes könyv van tele írva ezekkel. Ezt a könyvet, mindig az első szülött lánynak adták tovább, de mikor Emi mama anyukája meghalt, ez véget ért, ugyanis a mama nem tudta ezt feldolgozni és az egész üzletet bezárta. Azóta nem készülnek a finom nyalánkságok. Hogy ne is lehessen, Emi mama egy ládába csukta a könyvet, a kulcsot pedig a Cukorhegy tetejére rejtették el. Éppen ezért, én szeretném, ha a boltunk újra indulna, ezért mászom meg a Cukorhegyet, hogy újra alkothassam a sütiket és hogy újra mindenki megtapasztalhassa a családunk kifogástalan munkáit.
-Ez nagyon szép történet. Remélem sikerül!
Így mentek tovább, közben Zizi is elmesélte eddigi kis életének történetét, amit Kukucs szívesen hallgatott, s az idő gyorsan elrepült.
-Nos megérkeztünk, én itt el búcsúznék.
-Rendben, örültem, hogy megismerhettük egymást. Ha beindul az üzlet, megkereslek és majd hívlak, hogy te is meg tudd kóstolni a sütikéket.
-Oké annak nagyon örülnék. Sok szerencsét a továbbiakhoz!
-Köszönöm, neked is, és szép napot!
Elköszöntek egymástól, és Kukucs folytatta az útját. Menet közben egészen megszomjazott, de szerencsére éppen útjába esett a híres karamell folyó. Megtöltötte a kulacsát, keresett a közelben egy padot és leült uzsonnázni. Már kb fél órája pihent, mikor úgy gondolta, most már tovább kéne menni, hogy ne sötétedésre érjen fel. Ahogy ment, elhalad 3 nyalóka fa mellett, amit meg is jegyzett, mert innen tudta, melyik irányba kell majd visszajönnie. Útközben találkozott egy csoki kacsa családdal a tejszín tónál. És látta a Haribo gyerekeket is pillecukor
labdázni. 2 km múlva meglátott egy táblát, melyen ez állt: „Erre lakik a nagy Dörmi medve, vigyázz merre jársz!”
Megfogadta, amit a táblajelzés javasolt és egy teljesen másik irányba ment tovább, hogy még véletlenül se találkozzon a nagy Dörmivel. Ezután már nem is kellett sok, és már látta azt a fát, aminek a törzsébe volt karcolva Emi mama születési éve, így jelölték meg, hogy itt a kulcs. Ennek a fának a törzsét kivájták és egy szekrényt építettek bele, ebben volt a kulcs. Kukucs azonnal, oda rohant a fához, kinyitotta a titkos kóddal a zárt, amit a nagymamájától tudott meg, így már nála is volt a régen várt kincs. Felemelve a tárgyat elkiáltotta magát örömében:
–EZ AZ, VÉGRE MEG VAN!
Most, hogy végre megszerezte a kulcsot a ládához, jöhetett az igazi buli, Kukucs elindult haza felé. A nagy örömében, ahogy azon gondolkodott, hogyan lesz tovább. Véletlenül elnézett egy ösvényt, így rossz irányba ment. Egyszerre csak, amikor a kezében lévő kulcsot nézegette, hirtelen neki ütközött egy nagy, hatalmas, puha valaminek, elképzelni sem tudta mi lehet az. Így hátrébb lépett 2 lépést, de még így se látta teljesen. Hátrébb lépett még 2 lépést, de így sem látta eléggé jól, majd hátra lépett még 3 nagy lépést, s akkor rá jött. Kukucs szemei nagyra nyíltak, bőrét kirázta a hideg, a szívverése pedig felgyorsult.
-EZ, EZ, A NAGY DÖRMI!!! SEGÍTSÉG!!
Kezdett kiabálni, majd szélsebesen futni kezdett. Futott ahogy még soha, s néha vissza-vissza nézett követi-e. A medve követte, Kukucs pedig csak futott és futott. Rohant. Ahogy elhagyta a tejszín tavat, már látta is azt a bizonyos 3 nyalóka fát, amit az oda vezető úton is, így kissé megnyugodott, hogy jó helyen jár. A sietség közepette, mindig ügyelt arra, el ne hagyja a kulcsot. Ekkor végre elért a hegy aljához, ahol megpillantotta azt a házat, ahol Zizivel, a katicalánnyal elbúcsúztak egymástól. Oda sietett, és teljes erejével kopogtatni kezdett.:
-Zizi, Zizi, segíts, gyorsan!- szólt az ajtón kívülről.
A két barát, Zizi és Gumicukimókica, a nagy zajra azonnal kirohantak és riadtan kérdezgetni kezdték:
-Mi történt? Mi a baj?
Kukucs a sok futástól alig jutott szóhoz:
-A medv... A medve... És jött...És nagy... És én meg..Ijesztő... És... És... Kapkodta sorban a levegőt, és próbálta közben valahogy megértettetni magát. Majd a távolban közeledő medvére mutogatott:
-Gyerünk, futás, meg fog enni!- szólt Kukucs, hogy menjenek vele, de ők nem mentek.
-Jaj, Kukucs, hiszen ő nem bánt- szólalt meg végül Zizi barátja.
-De, de... A tábla is és nagy és... –dadogta Kukucs..
-Ő még csak egy bocs, nem akart ő bántani, csak játszani próbált veled. A tábla, pedig azért van kint, mert a szülei nem szeretik, ha idegenek mászkálnak erre, ezért van az ott, csak egy buta mese, hogy bánt Dörmi.
-De, biztos?- Kérdezte megszeppenve Kukucs.
-Persze hogy biztos, még a légynek, se tudna ártani Dörmi.
A hallottak, után elszégyellve magát, lassan oda cammogott és így szólt:
-Ne haragudj rám, nem akartalak megijeszteni!- Mondta megbánó hangon a medve.
-Tudod, nekem nem megy az ismerkedés, mert mindenki az alapján ítél meg, amit mondanak rólam, így meg se akarnak ismerni, de én csak egy kicsit játszani akartam..
-Oh, te szegény pára, hát te valójában nagyon aranyos vagy és jó lelkű, nem tudnék haragudni rád- mondta Kukucs és megölelte nagy testét.
-Most már én a barátod vagyok, mondta Kukucs mosolyogva.
Ezután bement mindenki Gumicukimókica házába, s ott beszélgettek egész reggelig, amikor Kukucs megszólalt :
-Szuper ötletem támadt! Mivel veletek fedeztem fel ennek a helynek a csodáit és itt kötöttem, remélem életre szóló barátságokat, ezért szívesen vezetném veletek az üzletem. Mit szóltok?
-Ez csodásan hangzik- mondták szinte egyszerre:
-Ez remek, álljunk is neki mindjárt!
Így hát a 4 jó barát elment Kukucshoz, Sok-sok hónapon keresztül, dolgoztak, azon, hogy szépen fel legyen újítva az üzlet, és minden édességet, olyan pontossággal tudjanak készíteni, ahogy azt kell. 1 év múlva már olyan szinten, csinálták, hogy újra az egész országból, innen rendelték a világ legfinomabb süteményeinek nevezett nyalánkságokat. Egy valami biztos, Kukucs elérte az álmát. Újra indította a hagyományt, amit egy új követ. A BARÁTOK, mert nélkülük ez nem lett volna ugyan olyan.
Itt a vége fuss el véle, ha nem hiszed, járj a végére!
