Lénárt Réka Virpi pszichológus, Gestalt terapeuta gyakornok, pszichodramatista. Öt gyermeke van, mind saját, de az egyik nem a testéből, hanem a szívéből született. A digitális világgal való együttéléssel kapcsolatban osztja meg velünk fontos gondolatait.
Együtt-élésünk rendje egy állandóan alakuló ezért alakítható, organikus rendszer, ami akkor és attól működik élhetően mindannyiunk számára, ha KÖZÖSEN gondoljuk át és hozzuk meg a szabályait. Az online tér családunkba való kiterjesztésével nekünk is újra kellett definiálni néhány fogalmat.
Legidősebb gyermekünk (14) nemrég kapott okostelefont és ezzel együtt elérést az online világba.
Szülőként mi is megtapasztaltuk azt a jelenséget, hogy a népszerű csatornák, kortárscsoportok a messengeren, (és hozzáteszem, épp a központi középiskolai felvételire való készülődésben a szuperjó, tananyagot interaktív módon szemléltető videók) vonzereje hirtelen képbe került – a jelenséggel pedig mintha új családtagot is kaptunk volna: az online világ elérésének vonzásában látszólag egyre elérhetetlenebb lett a gyermekünk. És nem arra gondolok, hogy a képernyő magával rántotta volna, hanem arra, hogy ő is megérezte saját elérhetőségének fontosságát és a mobil birtokbavétele után nem sokkal azzal találtuk szembe magunkat, hogy 14 évesen felelősséget érez az iránt, hogy az este 20.00-kor jött messenger üzenetre azonnal reagáljon.
Ok, gondoltuk, eddig tiszta sor. De mi ezzel a baj?
Hát, több baj is van vele 🙂 – egyrészt, az egy olyan sáv a napban, amikor a kisebbek lefekvése előtt családi időnk van és lehetőségünk van a nap végén kapcsolódni egymással, beszámolni, hogy kinek-milyen volt a napja és lezárni közösen az estét.
Ez levédett idő – ha a családban töltött időnk prioritás, akkor nem esik jól, ha bármelyikünk kimarad a napi rituáléból, mert ez közös egymásrafigyelésünk, infómegosztásunk naponta ismétlődő része.
Másrészt, egy gyereknek, akinek elsősorban otthon és a suliban vannak kötelezettségei, miért kellene elérhetőnek lennie a kortársak számára esténként? Ezt már nekünk is nehezebb megindokolni, miközben érezzük, hogy a „mindenki ezt csinálja” vagy „aki lemarad, az ciki” nem tűnt elég nyomós indoknak ahhoz, hogy alapot adjon saját családi szabályrendszerünk kialakításához.
Éreztük, hogy felnőttként górcső alá kell venni saját okoseszközökhöz kapcsolódó szokásainkat.
Abból indultunk ki, hogy:
- Addig jók vagyunk, amíg élő kapcsolatot ápolunk a gyerekeinkkel.
- A gyerekeinknek egyelőre abban a korban vannak, hogy nagyobb szükségük van valódi kötődésekre, mint ún. barátokra.
- A gyerekünk akkor tud valódi barátságokat alakítani, ha kellően érett lett rá, az érettsége pedig egy gondoskodó, a gyermekért felelősséget vállaló felnőttel való kapcsolat révén fejlődhet ki.
Azaz: a kortárskapcsolatok csak bizonyos érettség elérését követően tudnak valódi tükörként szolgálni.
Szülőként szeretném támogatni azt, hogy a gyerekem közelebb kerüljön az alábbi kérdések megválaszolásához:
- Ki vagyok én?
- Miért vagyok itt?
- Mik a céljaim?
- Milyen erősségeim vannak, amit kibontakoztathatok az életem során?
Mivel szülőként én ismerem legjobban a gyerekemet, felelősséget vállalok abban, hogy a fent említett kérdésekben támogatom egyénisége formálódását. A kamaszos ütközéseinkben is szem előtt tartom valódi személyiségét és segítek felismerni és megérteni, valamint bánni saját érzéseivel. (Ehhez persze nekem kell elöljárónak lennem.) Biztosítom afelől, hogy a „Mit gondolnak rólam mások” – kérdéskörnél – még kamaszkorban is van pontosabb, tisztább tükör.
Azt hiszem, a XXI. században, az influenszerek és youtuberek világában ezt a kérdést érett felnőttként sem ússzuk meg – vagyis az önértékelésünk mennyire függ mások megítélésétől?
És itt kanyarodok vissza a családi mintára – az online eszközökkel és az állandó figyelemeltereléssel rendkívüli helyzet alakult ki a családokban.
Olyasmivel találkozunk és élünk együtt, amire nincsen mintánk.
A gyermekeim apja és én az X generációhoz tartozunk, gyermekeink pedig a Z és az Alfa generáció tagjai. A képernyő nélküli világ számunkra természetes, számukra értelmezhetetlen – milyen mintát mutatunk nekik? Mit élünk eléjük? Hányszor nézünk rá ilyen-olyan vagyis bármilyen indokkal a zsebünkben lapuló eszközre? Az internethozzáférést biztosító eszközök használatát kitől tanulják a gyerekeink? És bár a családunk nagymamái kíváncsiak a világra és van is okoseszközük és szívmelengető, amikor az unokák tanítják a nagymamákat a használatukra – vannak olyan ismerős nagymamák is a látóterünkben, akik okostelefon-függők és a generációs szakadék ellenére ugyanúgy beszippantotta őket a kibervilág, mint a fiatalabb, tapasztalatlanabb nemzedék tagjait.
De hát akkor ki segít eligazodni ebben a világban, ami mindannyiunknak új és még nem telt el annyi év, hogy a hosszabb távú következményeit lássuk?
Adott tehát egy jelenség, ami egyre látványosabban kihat egy teljes nemzedékre és a hatásai felmérhetetlenek – ugyanakkor a fejlődéslélektani kutatásoknak köszönhetően azt is tudjuk, hogy a kötődés és a gyerekeinkkel való élő kapcsolat vitathatatlan az egészséges fejlődés szempontjából – és az is egyre nyilvánvalóbb, még ha nem is esik jól szembenézni vele, hogy ha a gyerekek nélkülözik a szülőkkel való élő kapcsolatot, sokkal kiszolgáltatottabbak az online világ hatásaival szemben. (És igen, ha hihetünk a napi kontaktusszámnak és időnek, amit ma egy szülő a gyerekével beszélgetéssel és kapcsolódással tölt, ami itthon, Magyarországon kb 7 perc, akkor ebben semmi meglepő nincs. Az ember kapcsolati lény és elemi igénye és vágya a kapcsolódás.)
Rendkívül sok felmérés látott napvilágot az okostelefon napi érintésszámával ill. megnézésével kapcsolatban, csak egy elgondolkoztató számot kiemelve 2013-ban 150.000 felhasználóval végzett kísérlet alapján a telefon napi csekkolása (azaz – ránézés) 110 alkalommal történt, ez a szám 8 évvel később, azaz ma: 2617-re növekedett az átlagfelhasználók körében. Vagyis a tendencia és az irány adott, ez a valóságunk. (Az csak egy plusz adalék, hogy amikor megkérdezik az érintetteket, hogy mennyit is nézik, hányszor kapcsolódnak – a szám töredékét említik, vagyis ’észre sem veszik’.)
A közös konszenzus
A The Social Dilemma (Társadalmi dilemma) c. filmet családilag néztük meg és a képernyőhasználat sok ismeretlen aspektusa elgondolkodtatott és meg is állított minket, hogy feltegyük és megválaszoljuk a jövőnket érintő kérdések sokaságát.
Szülőként meglepett, hogy az okostelefont közelről nem ismerő kisiskolásaink is értették a képernyő figyelemelterelő, azaz beszippantó hatásának következményeit.
Felszabadító volt beszélgetni arról, hogy mi hogyan vagyunk benne ebben a körforgásban, ránk hogyan hat az online világ és mit fogalmazunk meg együtt ezzel kapcsolatban. Ha pedig megfogalmazzuk, hogy egyelőre a családi kapcsolataink prioritást élveznek és fontosabbak a mindenmás kapcsolatnál, akkor az hogy néz ki a családunkban? Természetesen rám, a felnőttre is érvényes lesz, amit megbeszélünk – azaz ha megállapodunk abban, hogy a telefonok este elmennek pihenni a saját fiókjukba, akkor nekem is gondoskodnom kell arról, hogy bevett szokásaimat – pl. hogy a telefonos ébresztővel kelek évek óta – megváltoztassam.
Ugyanakkor nyilvánvaló jelenség az online világgal való együttélésben az is (mint annyi minden mással az életünkben!) hogy az ismeret és az arról való tudatos gondolkodás nem jár együtt automatikusan a napi szokásaink megváltozásával. Így, ha azt szeretném, hogy működjön az, amit megbeszéltünk, a saját szokásaimat is át kell gondolnom.
Szóval hoztunk néhány szabályt:
A telefon telefonálásra való.
Az online tér a barátunk, a tanuláshoz fontos eszközünk és inspirációnk.
Este 19:00 után a családi telefonok - az okosok is, meg a nyomógombosok is - együtt pihennek, (nekik is szükségük van pihenésre és egymás társaságára :), akárcsak nekünk).
A cikk szerzőjével korábban készült interjúnkat ITT olvashatjátok.
