Daniel Gottlieb gyakorló pszichológus és családterapeuta, népszerű előadó, rovatvezető, és beszélgetős műsort is vezet a philadelphiai rádióban. Két lánya és egy unokája van. Harminchárom évesen egy súlyos autóbaleset következtében örök életére kerekesszékbe kényszerült, ez az életesemény rendkívüli hatással volt gondolkodásmódjára és pszichológusi gyakorlatára egyaránt. A március 20-án megrendezendő Utak egymáshoz című ingyenes online konferenciánk előadója.
Szeretettel ajánljuk nagyon személyes, megrázó TED előadását.
Ebből idézünk most.
Jó néhány évvel ezelőtt, amikor az unokám, Sam kicsi volt elmentünk egy szomszédos játszótérre. Gyönyörű nyári este volt, nagyjából húsz gyerek játszott, a családjuk nézte őket, minden tökéletesnek látszott. Majd egy kezet éreztem a vállamon. Egy nő a szemembe nézett és azt kérdezte: „Úristen! Van gyógymód?” Azt gondoltam „Mihez? Kopaszodásra? Nem. Nem tudok róla, de értesítsenek.” Itt vagyok, remekül érzem magam és hirtelen meg kell gyógyítaniuk valami miatt. Tudják mi történt. A nő nem egy személyt látott, nem egy embert, hanem egy kerekesszéket, amiben valamilyen életforma ül. Nekünk mind volt ilyen tapasztalatunk, igaz? Hogy a bőrünk színeként látnak minket vagy hogy hol lakunk vagy mit tettünk vagy, hogy mit gondolunk, vagy hol imádkozunk. Mi nem ezek vagyunk.
Sajnálatos módon mi magunk is ezeknek látjuk saját magunkat. Úgy látjuk magunkat, mint a trauma áldozatait, mint egy sérülés áldozatait, a negligálás áldozataiként. Egyszer egy férfi bejött az irodámba és elmondta, hogy amikor hét éves volt tudta, hogy saját magát kell felnevelnie. Az apja drogos volt és börtönben, az anyja két munkát végzett, sose volt otthon. Tudta amikor hét volt. Úgyhogy bezárta a szívét és azt tette, amit tennie kellett, hogy túlélje a gyerekkorát. Negyven év múlva találkoztam vele és a szíve zárva volt. Negyven éve. És abban a negyven évben, sose tapasztalt szeretetteljes kapcsolatot. Sose érezte magát szeretve, sosem hagyta magát szeretni. Mi nem ezek vagyunk. Van még egy dolog, ami bezár egy szívet, és az a szégyen. Legalábbis az én szívemet az zárta be. Amikor már hét-nyolc éves voltam, bukdácsolni kezdtem az iskolában. Akkoriban nem voltak tanulási fogyatékosságok, úgyhogy vagy lusták vagy hülyék voltunk. Tudtam, hogy nem vagyok lusta, mert igazán nagyon próbálkoztam, úgyhogy azt gondoltam nem vagyok túl éles eszű. Úgyhogy hazudtam. Hazudtam a barátaimnak a jegyeimről. Annyira szégyelltem magam, hogy többé nem éreztem magam a csoportom részének.
Úgy éreztem magam, mintha hazugság lennék.
Majd hetedikben kaptam egy tanárt, akire felnéztem. Ő volt az első felnőtt, aki hitt bennem, aki hitt abban, hogy lehet belőlem valami. Bárhova követtem volna. És sajnos így is tettem és pár hónap múlva az ágyában találtam magam, molesztálva. Még több szégyen, még több rejteni való.
Mi nem ezek vagyunk. Elmondom kik vagyunk mi. Arról szól, hogy kik voltunk. Rengeteg tanulmány van a csecsemőkről és a kisgyerekekről. Ezek mind szerető szívvel születnek, ezt tudjuk igaz? Könnyen, rettenthetetlenül, szégyentelenül, gyakran és bárkit szeretnek. És mi szeretjük őket. Meghívják a szeretetet. Mi nem tudjuk nem szeretni a csecsemőket. Még valami, amit tudunk a csecsemőkről az, hogy könyörületesek. A tanulmányok megmutatták, hogy amikor egy csecsemő sír az óvodában, a többi csecsemő odamászik hozzá, hogy megvigasztalják. Akkor is, ha egy felnőtt sír a szobában, a csecsemők oda fognak mászni. Mi szerető szívekkel születtünk, könyörületes szívekkel. Ott van. De mi történik velünk? Mi történik azokkal a szerető szívekkel?
Mint az a férfi, akinek a szíve négy évtizedig zárva volt, áldozatnak látjuk magunkat. Ahogy én hordtam az a maszkot, ahogy elbújtam mögötte.
Az a sok év, mindig hinni, mindig remélni, hogy az az ember leszek, akiről azt hittem lennem kell.
És 1979 december 20-án búcsúcsókot adtam a feleségemben és a két drága kisbabámnak. Átsétáltam a fagyos gyepen, hogy beszálljak a kocsimba, hogy munkába menjek, és azok lettek az utolsó lépéseim. Két órával később egy gumi lerepült egy kocsiról és eltörte a nyakamat és életem hátralévő részében, nyaktól lefelé béna lettem. Néhány nap múlva ébredtem az intenzíven felfogni, hogy a maszk örökre összetört. Az a maszk, az a remény, hogy valaha az az ember leszek, akiről azt gondoltam, hogy lehetnék, vagy lennem kellene, nem lesz soha. Testileg és lelkileg is össze voltam törve. Haszontalan és értéktelen voltam. Nem akartam már élni, hiszem már csak egy teher lennék a barátaimnak, a családomnak, a világnak. Nem tudtam, hogy megérdemlem-e, hogy éljek. Néhány éjszakával később egy nővér odajött hozzám és megkérdezte, hogy beszélhet-e velem. Persze igent mondtam. Beszélt nekem a saját összetört szívéről. Nem tudta, hogy tudja-e folytatni a saját veszteségei és szenvedései miatt. És tudják mit? Nem érdekelte, hogy egy bukás vagyok, nem érdekelte, hogy bántalmaztak, nem érdekelte, hogy a testem össze volt törve. Csak a saját összetört szíve érdekelte. És tudják mit? Életemben először, engem sem érdekeltek ezek a dolgok. Csak ő érdekelt. Azt a szeretetteljes könyörületet éreztem, amit akkor érzünk amikor kisbabák vagyunk. És a végén köszönetet mondott nekem, becsuktam a szemem és azt mondtam magamnak „Én tudok ezzel élni”. Megmutatta nekem, - azzal, hogy volt bátorsága kiejteni azt a három szót. „Kérlek segíts nekem!” - hogy az életemnek lehet értéke. Az a három szó…
Nagy szeretettel ajánljuk Daniel Gottlieb előadását, könyveit és blogját is.
Tartsatok velünk ingyenes online konferenciánkon és hallgassátok meg csodálatos gondolatait!
