Most, hogy egyre többet beszélünk a pozitív pedagógiáról felmerül a kérdés, hogy miért, van nem pozitív pedagógia is?
A válasz sajnos egyértelműen: igen. Fekete pedagógiának nevezi a szakirodalom és sosem lehet erről eleget beszélni.
A fekete pedagógia jelensége lényegesen korábbi keletű, mint a kifejezés, amely először 1977-ben bukkant fel Nyugat-Németországban. Nem véletlen, hogy korántsincs olyan mértékű kuattási anyaga, szakirodalma, mint a pozitív pedagógiának, az élménypedagógia módszerenek. Ennek nyilván az az oka, hogy sokkal kevésbé látszódó, sokkal inkább rejtőzködő jelenségről van szó, amiről nem számolnak be a pedagógusok, nem ajánlják a kutatóknak, hogy megmérjék a hatásait.
A fekete pedagógiát sokkal inkább szépirodalmi művekben érhetjük tetten és persze az 1980 előtt születettek emlékeiben bizonyára van még ideköthető élmény. Minden bizonnyal ezek a - ma már – felnőttek a mai napig hordozzák az iskolában átélt sérelmek nyomait és valószínűleg még a hozzájuk legközelebb állóknak sem vallották be, mert szégyellték, vagy csak egyszerűen akkoriban nem hallgatták meg a szülők sem annyira a gyerekeiket, mint manapság. Az iskolás kor az életünkben csupán néhány év, de amit ott tapasztalunk kihat az egész életünkre.
Az iskolai verbális bántalmazások hatása felnőtt életünkre is hatással van. Egy kövérséggel csúfolt kisfiú, aki közben sportos felnőtt lett, mindig is hallani fogja a fülében csengeni a gúnyolódó szavakat.
De mit tehetünk akkor, ha a bántalmazó maga a pedagógus?
Fekete pedagógiának nevezzük, amikor a pedagógus visszaélve hatalmával testileg vagy lelkileg bántja a rá bízott gyermekeket és ezzel hosszú távú lelki sérülést okoz nekik. Még a ’70-es évekből maradt fent a történet, amikor egy általános iskolába a fiúk cserebogarakat hoztak be az osztályterembe és azokat dobálták be a lányok hátába. A napközis tanár büntetésként az osztály előtt arra kényszerítette a fiúkat, hogy a szájukba vegyék és megrágják a cserebogarakat. El lehet képzelni a kitinpáncél ropogása még ennyi év távlatából is milyen érzéseket idéz fel az ezt átélt felnőttekben.
Egészen közeli, néhány éves történet - talán még ma is így zajlik egy budapesti általános iskolában – az elsősök nevét minden reggel fel kellett írni a táblára és annak az elsősnek, aki rosszul viselkedett – értsd. nem tudta maradéktalanul fegyelmezetten eltölteni a 45 percet – a tanítónő letörölte a tábláról a nevét, ezzel arra a napra „megsemmisítette.”
Miért gondolja vajon ez a pedagógus, hogy a gyerek, aki hivatalosan is „letörlődött” az osztályból aznap még bármilyen teljesítményre alkalmas lesz? Ma már a testi fenyítéssel kapcsoltban is zéró tolerancia van, de sajnos olyan helyzet jócskén van, amikor egy tanár cserbenhagy egy gyereket a zaklató osztálytársakkal szemben vagy megalázza, kineveti, vagy mint a fenti példa is mutatja: megsemmisíti a gyermeket. Egyre több gyermeken mutathatók ki a szorongás, stressz, depresszió tünetei. Egyrészt azért, mert az iskola nem egy biztonságos, befogadó, megértő közeg számára, másrészt sok esetben azért, mert a pedagógusok olyan elvárásokat állítanak a gyerekek elé, amit egyszerűen nem tudnak teljesíteni.
Mi lehet a megoldás?
Sajnos a megoldás nem egyszerű. Általában a pedagógushiány miatt az iskola igyekszik kiállni tanítója, tanára mellett és az esetek nagy többségében nem történik semmi. De mielőtt a végső elhatározásra jutnánk, először beszéljünk az osztálytársak szüleivel, hátha olyan szerencsések leszünk, hogy egy egységes szülői közösséget kapunk. Ez olyan ritka, mint a fehér holló, de azért meg lehet próbálni. Ha egységesen lépünk fel, talán sikerülhet.
Ha nem látunk előrelépést az ügyben, akkor vigyük el a gyereket egy másik iskolába. Ne féljünk meghozni ezta döntést és ne késlekedjünk, mert ez a helyzet nem fog javulni, nem fog megváltozni. A változtatás a jó döntés és mindig az a vesztes, aki ott marad ebben a helyzetben.
Mert a fekete pedagógiát gyakorló tanár mellett akárhogyan is látszik, akármit is mutat a gyerekünk, valójában egy boldogtalan, szorongó gyermeket kapunk vissza az iskolából.
