Rambala Éva az erőszakmentes kommunikáció trénere Magyarországon és a világ számos országában is tart képzéseket az üzleti szektorban és szülőknek, pedagógusoknak egyaránt.
Hogyan jellemeznéd az erőszakmentes kommunikációt? Mi az és miben különbözik a nem erőszakmentes kommunikációtól?
Egy történettel kezdeném: Az egyik családi táborunkban volt egy 13 éves fiú, aki az elején egyáltalán nem lelkesedett a táborért, az anyukája meg nagyon bízott az ott tanultakban. A fiútól hallottam a kérdést, hogy mit gondolok a „kommunkáció nélküli erőszak”-ról. Ez szerintem nem létezik, mert a “hallgatás” vagy “nem reagálás” is üzen valamit, azért mégis sokan megéltük, azt az állapotot, hogy kommunikáció nincs, csak erőszak. A mindennapi kommunikációnk során sokféle helyzet állhat elő. A legrosszabb a vesztes-vesztes helyzet, amikor mindkét beszélgető fél szenved és végül a kommunikációjuk során nem érnek célt, sőt veszteségként élik meg a helyzetet. Sajnos nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a helyzet a leggyakoribb a mindennapi kommunikáció során.
Nagyon sok szülővel találkozom a munkám során, akik beszámolnak arról, hogy miután elvesztették az önkontrollt és leordították a gyereküket egy helyzetben, utána elképesztően szenvedtek. Lelkiismeretfurdalásuk volt és legszívesebben visszaforgatták volna az idő kerekét. Ezt nevezem vesztes-vesztes helyzetnek. Az erőszakmentes kommunikáció ellentéte az, amikor nemcsak önmagamat utálom a beszélgetés végére, hanem a lelkemben is távolabb kerültem a másik féltől.
Minden konfliktus nagyszerű lehetőség arra, hogy közeledjünk vagy távolodjunk egymástól.
Az erőszakmentes kommunikáció használatával egyre többször juthatunk el a nyertes-nyertes állapothoz, amikor önmagamhoz és a másikhoz is sikerül közelebb kerülni. Ha konfliktusba kerültünk, akkor lehet, hogy én ugyan közelebb kerültem hozzád és magamhoz, de te nem éled meg, hogy közelebb lennél hozzám. ez nem egy idális állapot, de bizonyos helyzetekben ennyit tudunk megtenni. Azért vállalok felelősséget, amit irányítani tudok.
Szokták mondani, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Ebben az esetben is igaz ez a mondás vagy ha én erőszakmentesen kommunikálok, akkor előbb-utóbb ez másokra is átragad?
Engedd meg, hogy megint egy történettel világítsam meg hogyan is működik az erőszakmentes kommunikáció. Novoszibirszkben tartottam tréninget, ahol az egyik vendéglátóm - Elena – egy tipikus „orosz anyácska”, aki például indulás előtt szólt, hogy 45 perces lesz az út, menj el előtte mosdóba. Gondolom a gyerekeivel is így kommunikált. Én meg azon kaptam magam, hogy rendszeresen késtem néhány percet ahhoz képest amit kért. Majd innen Moszkvába utaztam, ahol vendéglátóim kommunikációja inkább a másik véglet volt. Egy fiatal, laza pár, akikben nem bíztam meg, hogy alaposan megtervezik a részleteket is. „Majd lesz valahogy...” – sugárzott számomra a tekintetükből. Ebben a helyzetben az indulás előtt 10 perccel kitettem a szoba elé a tréningtáskámat jelezve, hogy induljunk, el ne késsünk az eseményről. Hazafelé jövet a repülőn azon gondolkoztam, hogy akkor nekem most nincs kialakult személyiségem? Ha valaki erősen próbál kontrollálni, akkor felveszem a nem törődöm stílust, ha valaki nem eléggé irányít akkor a kezembe veszem az irányítást?
Ha egyszer gyermekként, egyszer irányító felnőttként viselkedtem, akkor nekem nincs kialakult személyiségem?
Aztán megnyugtattam magam, hogy mindannyian mindig valamire reagálunk a saját eszközrendszerünkön belül. Vannak kialakult szokásaink és ha valamilyen szokatlan helyzetbe kerülünk, akkor arra reagálunk. Így képzeld el a te kis „egy fecskédet”!
Ha te erőszakmentesen kommunikálsz, akkor a partnered erre óhatatlanul reagálni fog és elkezdődik egy olyan párbeszéd, aminek a végén remélhetően mindketten nyertesen kerültök ki, vagy te belátod, hogy az adott helyzetben ennyit tudtál tenni.
Bármilyen korban el lehet kezdeni erőszakmentesen kommunikálni vagy van valamilyen életkori határ?
Természetesen a legjobb minél hamarabb elkezdeni, de soha nem késő. Jean Fonda egyik beszéde jut eszembe, aki azt mondta a jelenlévőknek, hogy abban bizonyára mind egyetértünk, hogy ha az alma megérett utána elkezd nem fejlődni, nem tovább érni, hanem elrohad, tönkremegy.
Így van ezzel az emberi test is. Egyetlen dolog azonban életünk végéig folyamatosan képes fejlődni: az emberi lélek. Állítólag a halálunk előtti utolsó órában tanulunk a legtöbbet, amikor már nincs mit veszíteni.
A lelki fejlődés bármilyen korban bekövetkezhet, csak sajnálatos módon mintha a mi kultúránkban nem lenne sikk az élethosszig tartó tanulás, fejlődés.
Az Egyesült Államokban voltam egy tréningen, ahol egy édes 70 év feletti hölgy és 80 év fölötti párja ezt a tréninget kérték nászajándékba a családtól. Soha az életben nem fogom elfelejteni azt, hogy ez a két csodálatos ember nemcsak hogy ennyi idősen összeházasodott, hanem egy lelki fejlődéssel kapcsolatos tréninget kértek ajándékba. Tanulni, fejlődni akartak ennyi idősen is.
Az erőszakmentes kommunikáció bármely korban elsajátítható és finomítható. Csupán attól függ, hogy mennyire rugalmas a gondolkodási stratégiám.
Arra fókuszálok-e, hogy ki milyen (szép, csúnya, stb.) vagy arra fókuszálok, hogy mi történik az én lelkemben. Minél inkább képes vagyok önmagamra, mint folyamatra tekinteni, annál jobban tudok változni.
A járvány előnye az, hogy sokan szembesültünk azzal, hogy mennyire fontos alkalmazkodni az új helyzethez.
A szülőknek, pedagógusoknak speciális tréningre van szüksége? Mit tanácsolsz nekik?
Munkám során sok tudatos szülővel találkozom, akik szép, boldog gyerekkort szeretnének a gyerekeiknek és aggódnak amiatt, hogy mi lesz velük ha iskolába kerülnek. Szeretném őket megnyugtatni, hogy az iskola nem tudja átírni a családi mintát.
Ez jó és rossz is egyben. Nem tudja elfeledtetni amiket magával hoz, viszont nem is tudja átkódolni azt a nevelést, amit a szülők alkalmaztak.
Ha a családi légkör befogadó, őszinte, akkor a gyerek mindig ki tudja beszélni az iskolai gondokat.
Természetesen nem akarom azt mondani, hogy a pedagógusnak nincs felelőssége. Nagyon is sok! Hiszen nagyon sok időt tölt a gyerekkel és vagy inspirálja vagy lehúzza, ami nagy hatással van a gyerekre.
A legtipikusabb probléma ahogy látom, hogy a szülő és a pedagógus nem tud szót érteni.
Mindkettő jót akar a gyereknek, mégis ott állnak tehetetlenül és ellenséget látnak a másikban. Védekeznek és támadnak ahelyett, hogy szövetséget kötnének. Tipikus helyzet például, amikor a gyerek tanulmányai vagy magatartása nem úgy alakul, ahogy az elvárás a szülő vagy a pedagógus részéről, akkor a szülő támadásként éli meg azt, hogy a pedagógus valójában segítséget kér a szülőtől abban, hogy együtt segítsék a helyzet megoldását. Ott áll két ember, mindkettő segítséget szeretne kérni és valójában bántják egymást.
Az erőszakmentes kommunikáció ebben a helyzetben is kiváló megoldás.
