Mikor egy csecsemő megszületik természetesen megszületik vele együtt bennünk szülőkben a gondoskodás képessége is. Ha egy gyerek éhes, akkor megetetjük. Ha fáj a pocakja, akkor azon próbálunk segíteni és közben észrevétlenül siklunk át abba a korszakba, a kisgyermekkorba, amikor különbséget kell tenni azok között a bajok között, amiken nekünk kell segíteni és azok között, amiket hagynunk kell, hogy a gyermekünk oldja meg. Mindenki számára ismerős helyzet, ha egy játék begurul az ágy alá és a gyerekünk tőlünk várja a megoldást, mint azt az addig megszokta. Láthatóan elérné, ha bekúszna az ágy alá, de mi ösztönösen ugrunk, hogy a baját – „jaj begurult a labda” – csillapítsuk. Pedig ez nem az a helyzet, amikor azonnal meg kell itatnunk egy forró nyári napon.
Mi is történik ilyenkor?
Persze a végletekig fáradt szülő azt gondolja, hogy akkor teszi a legjobbat a gyerekével – és egyébként a leghamarabb is oldja meg a helyzetet – ha gyorsan kiveszi a labdát az ágy alól, ezzel lecsillapítva a sivalkodó kisgyereket. Ha nem akarjuk őket életük végéig kiszolgálni, ha nem akarjuk, hogy önállótlan, a problémamegoldásban hiányos képességekkel rendelkező, a megoldást mindig másoktól váró felnőtt legyen, akkor érdemes engedni, hogy a megoldható problémákkal ő maga próbálkozzon. Mutassuk meg, hogyan tudja visszaszerezni a labdát, de ne tegyük meg helyette. Kiváló játékot tudunk ebből rögtönözni: „Eltűnt a labda? Vajon hova bújt a labda? Megkeressük?” és már bele is csöppentünk egy nagy kalandba, amelyben a hős, vagyis ő megtalálja az elveszett kincset.
Amikor sikerül az hatalmas öröm lesz számára és ha nem, akkor újra próbálkozhat és megérezheti az egyik legfontosabb erőt, amikor tudniillik a kudarc után nem összeomlunk és a sarokban siratjuk az elveszett lehetőséget, hanem újra megpróbáljuk és a nehézségekből lehetőségeket formálunk.
Ezzel nemcsak az önbecsülését, de az önuralmát is építed, hiszen azt is megtanulja, hogyha valami azonnal nem sikerül, akkor nem kell visítva földhöz vernie magát, hiszen legközelebb sikerülni fog. Gyakran előfordul, hogy a szülők nincsenek tisztában azzal, hogy milyen sok mindenre képesek a gyerekek, és egy-egy alkalommal csodálkoznak rá, hgy hűha már képes pohárból inni, egyedül levenni a cipőjét vagy felhúznia dzsekin a cipzárat.
Ha „a gyerekünknek mindent megoldunk és mindent megteszünk helyette” viselkedés szerint élünk, akkor ne csodálkozzunk, ha később, felsős vagy középiskolás korában is gyakran elhangzik majd a kérdés:
Anya hol van a pulcsim?
És mikor bemegyünk a szobájába akkor derül ki egészen világosan, hogy még csak el sem kezdte keresni, hiszen legfelül volt a ruhakupacon a szekrényében.
Ha már itt tartunk, akkor érdemes az egész helyzetet inkább humorral elütni és semmiképpen sem jár a szidás, panaszkodás, büntetés. Hiszen ekkor ezek már egyáltalán nem működnek és egyénként mi magunk voltunk, akik miatt itt tartunk, hiszen kivettük a begurult labdát a kanapé alól annak idején.
Természetesen a helyzet nem ennyire komoly és nem is szabad így közelítenünk! De érdemes néhány dolgot betartani.
Próbáljunk meg nem megtalálni dolgokat az iskolás gyerekünk helyett még akkor sem, ha pontosan tudjuk hol van. Hagyjuk kicsit keresni őt és aztán megmártózni az örömben, hogy egyedül megtalálta. Ebben a korban gyakran fordul elő az is, hogy otthon marad valami. Telefon, tesicucc, matek füzet, amibe a házit még reggel is írta és mostanában az igazi otthonmaradós favorit a maszk.
Ebben az esetben se mondogassuk a gyereknek, hogy „ugye megmondtam, hogy ez lesz, mert megint nem figyeltél”, mert ezzel azt biztosan nem érjük el, hogy legközelebb odafigyeljen, viszont az igen, hogy a gyermek önbizalmát, önbecsülését letörjük. Inkább tanulja meg, élje át, hogy a feledékenységének, a figyelmetlenségének van következménye és ez független a szüleitől.
Ha otthon hagyja az ebédjét és nagyon éhesen érkezik haza akkor a mi dolgunk mindössze, hogy ebéddel várjuk és – ahogyan kicsi gyerekként – csillapítsuk az éhségét. Ha nem tartunk hegyi beszédet arról, hogy micsoda felelőtlen viselkedés, hogy itthon hagyja az ennivalót, akkor megtanulja, hogy tetteinek, tévedéseinek van következménye, de azt is, hogy anya nem szidja le emiatt, sőt, segít abban, hogy ne haljon éhen azon nyomban. Fontos, hogy megmaradjunk gyermekeink hátországának, védelmi rendszerének, ahova mindig vissza tudjon vonulni, amikor a világban elkövetett hibáinak megjelennek a következményei.
Akkor ugyanolyan pici gyerekek lesznek mint egykor és ugyanúgy igénylik az ölelést, a gondoskodást, az odafigyelést és talán még azt is, hogy kivegyük a begurult labdát a kanapé alól.
