Fegyverneki Gergő középiskolai tanár, módszertani tréner, az első Pozitív Pedagógia és Nevelés Konferencia előadója. Vele beszélgettünk arról, hogy mitől lehet boldog a 21. századi iskola?
Középiskolai tanárként miben látod a mai, hagyományos iskolarendszer legnagyobb hibáit és lehetőséget?
Ha szétnézünk az iskolákban, akkor még mindig azt látjuk, hogy a frontális oktatás a leggyakoribb. Ez nagyon elszomorító, hiszen a digitális generáció már egészen máshogy viszonyul az iskolához, a tudás megszerzéséhez, mint ahogyan a mi nemzedékünk. Ők olyan ingergazdag médiakultúrából érkeznek, amivel nehezen tudja felvenni a versenyt az iskola. Mindamellett, hogy van egy megváltozott generáció, újfajta gondolkodás, még a munkaerőpiac is számos új kihívást gördít elénk.
Egészen más szakmákra, készségekre van szükség most, mint 30 évvel ezelőtt.
Azt is látom a mindennapi munkám során, hogy nagyon sok gyerek szorong az iskolában. Van, hogy motiválatlan vagy sehol nem kapja meg azt az érzelmi támaszt, amire szüksége lenne, de van olyan is szép számban, hogy olyan teljesítménycentrikus családból érkezik, ahol a legfontosabb az eredmények felmutatása.
Ha megkérdezel egy középiskolást, hogy milyen az iskola, akkor sokszor az a válasz, hogy „Az iskola olyan, mint az elmegyógyintézet vagy egy börtön.” Persze azt is hallhatjuk, hogy „Az iskola olyan, mint egy kinyíló virág.” de sajnos ez a ritkább.
Milyen készségeket kellene szerinted egy ideális iskolában elsajátítani a gyerekeknek?
Problémamegoldás, együttműködés, kreativitás, kritikai gondolkodás, digitális eszközök használata magabiztosan, etikusan és produktívan, tudásépítés – ezek a hívószavak jutnak eszembe ha erre a kérdésre válaszolok. Sokszor az ismeretközpontú pedagógia elfelejtkezik ezeknek a készségeknek a folyamatos és tudatos fejlesztéséről.
Pedig ezekre annál is inkább szükség van, mert a most iskolába járó generáció nagy valószínűséggel olyan munkát végez majd felnőtt korában a jövőkutatók szerint, ami ma még nem is létezik.
Önjáró autókat, napkollektorokat fejlesztenek, újrahasznosítható anyagokat és számos olyan dolgot, amit ma még nem oktatunk.
Akkor mi a megoldás?
Az előbb említett készségeket kell fejlesztenünk a gyerekekben ahhoz, hogy helyt tudjanak majd állni a felnőtt életükben.
Az iskola jelenleg a verbális, logikai, matematikai és nyelvi készségekre helyezi a hangsúlyt, és sokszor elfelejtkezünk az érzelmi és digitális intelligenciáról. Pedig ezeknek legalább olyan jelentősége van. Vannak introvertált gyerekek, vannak interperszonális tanulók, akik csapatban szeretnek dolgozni, van aki folyton izeg-mozog, igazi sportoló alkat. Kérdés, hogy a pedagógus mennyire veszi ezt figyelembe, amikor tanít.
Meggyőződésem, hogy mikor egy gyerek megszületik, akkor nyitott a világra és szeretné felfedezni a körülöttünk lévő csodát.
Gondoljunk csak a biciklizni megtanulni akaró gyerekre, aki újra és újra próbálkozik, míg végül sikerül.
Sokszor az intézményes oktatás kiöli a gyerekekből a kíváncsiságot, és ma már doktori disszertációk szólnak arról, hogy a kiégés középiskolás korban megjelenik, ami gondoljunk csak bele milyen riasztó.
A tanítás helyett nagyon fontos a tanultatás. Módszert kellene váltanunk.
Milyen iskolában érdemes tanítani? Milyen a te vágyott iskolád, ahol szívesen tanítanál és a gyermekedet is szeretnéd majd oda járatni?
A 21. századi iskolában azt kellene megvizsgálnia a pedagógusnak, hogy hogyan lehetne olyan feladatokat kiadni matematikából, fizikából, magyarból, ami a gyerekeknek érdekes és az ő képességfaktoruknak megfelelő. Mondok erre konkrét példákat.
A középiskolásokat egészen biztosan foglalkoztatja a szerelem.
Ezen a témán keresztül - akármilyen hihetetlenül is hangzik – érinthetjük az összes tantárgyat és még a gyerekek képességeit is működésbe tudjuk hozni. Mire gondolok? A jó verbális képességgel megáldottak rendezzenek disputát házasság - kontra élettársi kapcsolat témában, a jól írók írjanak esszét erről.
A vizuális típusú gyerekek készíthetnek rajzot a sikeres randevúról Tinder tündérrel, de forgathatnak videót is az eseményről. A matekosok kérdőívet állíthanak össze arról, hogy mekkora a házasodási hajlandóság a középiskolások körében, készíthetnek belőle grafikont és ki is értékelhetik. Az énekben erősek írhatnak babaváró dalt és el is játszhatják az osztálynak. A kémikusok értekezhetnek a szerelem kémiájáról és bemutathatják az osztálynak, hogy milyen biokémiai folyamatok játszódnak le az agyban, amikor azt érezzük, hogy megannyi pillangó verdes a gyomrunkban. Ugye, hogy rögtön sokkal érdekesebb a tananyag? De engedj meg egy személyes példát.
Sohasem fogom elfelejteni, amikor felsős lettem tele szorongással. Új tanárok, új tananyag, minden új és ismeretlen.
Az első történelem órán a tanárunk egész órán diktált nekünk az őskorról és mi csak írtunk és írtunk és persze fel nem foghattuk, hogy ennek mi értelme van.
Mennyivel másabb lett volna, ha a tanár azt kérdezi tőlünk, hogy vannak-e családi fotóitok, vagy kertes házban lakó gyerekek találtak-e kertásás közben cserép vagy csontdarabokat, bármit, ami a múlt emlékét idézi. Rögtön megértjük, hogy mit tanulhatunk a jelenben a múltból.
Vajon a diákok is és a szülők is értik, hogy amikor a szerelem kémiájáról írnak esszét akkor valójában kémiát tanulnak?
Erre való a reflexiós munkanapló. Nagyon fontosnak tartom, mert ez egyfajta tudatosítás a diákban, hogy mit miért tesz és a szülő számára is érthetővé válik, hogy mi történik az órán.
Ebben a naplóban olyan kérdésekre válaszol magának a diák, mint, hogy Miben fejlődtem, amíg készítettem a feladatot? Miben tud segíteni – mondjuk a szerelemről szóló képregényem - a többieknek? Hogyan ajánlanám a képregényedet egy kiadónak, mit mondanék, miért fontos ez a tanulás szempontjából.
Lennének új tantárgyak a te 21. századi iskoládban?
Mindenképp. Szerencsés lenne tanulástechnikát tanítani, életvezetési technikákat, jegyzetelési technikákat, gondolattérképet alkotni. Kulcskérdés az erősségek hangsúlyozása. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak azokat fejlesszük egy gyerek esetében, de azokkal lehet őt motiválni, a többi készségét érdemes fejlesztenünk. Nemrégiben hallottam a „zöld-toll” módszerről, amit elsős tanárok akkor alkalmaznak, amikor a gyerekek a betűket tanulják.
A tanulóknak nem a rossz betűket kell pirossal aláhúzniuk, hanem a jó betűket zölddel bekarikázni. Ugyanígy tesz a tanár is. Ugye mekkora különbség?
A piros toll, a kudarc elveszi a gyerek motivációját. A zöld megerősíti a jó mintát. Pedig csak egy színváltásról és egy jó pedagógiai módszerről van szó.
