Dombi Imréné Marica Boldogságóra tréner. Arra kértem, hogy meséljen nekünk a tréningek hangulatáról, arról, hogy ő miért választotta a Boldogságóra programot.
Hogyan lettél pedagógus? Mindig is erre a hivatásra készültél?
30 éve vagyok a pályán, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy kiégj, de rövid idő ahhoz, hogy mindent elérj, amit pályád elején terveztél. Óvodás korom óta mindig tanító néni akartam lenni, mindenkivel „tanárosat” játszottam, de úgy, hogy mindig én legyek az okító. Hát, egy idő után már nem akartak velem játszani! Gyerekként magával ragadott, hogy a tanító néni mindig sokáig volt az iskolában, füzeteket javított, ellenőrzőkbe írt, bizonyítványt osztott és sokat játszott velünk. Aztán pedagógus lettem, az első diplomás a családunkban. Mindenki nagyon büszke volt rám, és én is magamra, hogy itt vagyok, abban az iskolában, ahol én is megtanultam a betűk és számok titkát, de most én is tanítani fogok. A kezdeti lelkesedésem hamar átváltott gyötrelembe, hiszen megismertem a szemtelenséget, rájöttem, hogy nem tudom túlkiabálni őket, sokat készültem, néha teljesen feleslegesen, mert az élet átírt mindent az órámon. Gombostű is került a székemre (persze viccből), de én ettől nem nevettem, hanem sírni kezdtem, amit a gyerekek nem is értettek. Aztán észrevétlenül cinkossá, játszótárssá, baráttá, néha anyukává váltam, és rájöttem, hogy nem dolgozni, hanem szeretettel töltődni járok az iskolába, hogy a gyerekek ölelése gyógyító folyamatokat indít el bennem, hogy ők mindig szépnek látnak, és ennek hangot is adnak.
Be kellett látnom, hogy bár nagyon sok a nehézség (változó tankönyvek, követelmény, neveltségi szint, túlterhelt gyerekek), de nekem a tanítás olyan, mint az éltető napsugár: feltölt, lelkesít, motivál, bátorít, ösztönöz, ragyogtat, hitet és reményt ad.
Mikor találkoztál először a pozitív pedagógiával, a boldogságórákkal?
Körülbelül 10 évvel ezelőtt kezdtem el azt érezni, hogy már nem elég az, amit adni tudok. Ahány gyerek, annyi egyéniség, annyi különböző világ, háttér, ahonnan érkeznek, és nagyon nehéz megtalálni mindenkihez az utat. Olvastam egy tanmesét:
Riporter megkérdezi a híres dóm építésén dolgozó kőfaragókat, hogy mit csinálnak.
Az első kőfaragó azt mondja, pénzt keresek, A második kőfaragó azt mondja követ faragok, a harmadik kőfaragó azt válaszolja, én templomot építek.
Nekem erről a tanmeséről mi pedagógusok jutottunk az eszembe, hiszen köztünk is vannak, akik csak pénzt keresnek, vannak, akik oktatnak, a kognitív képességeket az intellektust fejlesztik, és vannak, akiknek az érzelmi intelligencia fejlesztése legalább olyan fontos, mint az értelmi képességeké.
Én templomot szeretnék építeni.
Nekem fontos, hogy olyan boldogságfokozó technikákkal, megküzdési stratégiákkal vértezzem fel tanítványaimat, amiket bármikor, ha szükség van rá, előhúzhatnak a tarisznyájukból.
Egy internetes böngészés alkalmával találkoztam Bella Pozitív gyerek vagyok dalával, amit bevittem az osztályomba, és olyan sikert aratott, hogy kérték tőlem mindennap. Így találtam rá a Boldogságóra programra. A program kidolgozóinak, védnökeinek neve, hitelessége számomra biztosíték volt, hogy jó útra lépek.
Bevezettétek a boldogságórákat az iskolában. Milyen benyomásaid vannak a programról?
Intézményvezetőm innovációt látott benne, így támogatott. Csatlakoztunk, és én hiszek benne, és gyakorlatban is látom, hogy ez a program működik. Mi pedagógusok sem tudunk kivonódni jótékony hatása alól.
Gyakran szembesültem ezzel a kérdéssel:
Mit teszel ma, ami holnap is számít?
Erre a kérdésre nekem a boldogságórák adták meg a választ, mert hiszem, hogy nem az fogja sikeres emberré tenni gyermekeinket, amit mi teszünk értük, hanem az, ha megtanítjuk nekik, mit tegyenek meg önmagukért.
Ez a program nekem a pozitív pszichológia és a bátorító pedagógia ötvözete.
"A nevelés nem csak elveken és okos taktikán múlik, mert elsősorban a lényünkkel nevelünk. A nevelés: titkos metakommunikáció. Ami jó benned és tiszta, és ami rossz és koszos, továbbadod. A gyerek remegi félelmeidet, aggódja az aggodalmaidat - de éli a nyugalmadat és derűdet is - ha valódi."
(Müller Péter)
Üres kútból nem lehet vizet húzni!
Csak boldog pedagógusok tudnak boldog gyerekeket nevelni.
Hogyan, miért lettél Boldogságóra-tréner?
2018-ban negyedikeseimmel lehetőséget kaptunk Mátrafüreden egy Jobb veled a világ! táborban részt venni. Itt találkoztam személyesen is a program szakmai csapatával, és Bellával (Bagdi Bella a Jobb Veled a Világ Alapítvány elnöke – a szerk.) is, akikkel a kreatív és változatos gyermekprogramok mellett hatékony szakmai beszélgetésekre is volt idő. Számomra megható és egyben „szokatlan” volt, hogy ezek az emberek kíváncsiak voltak a tapasztalatainkra, véleményünkre, meghallgatták javaslatainkat a program még jobbá és hatékonyabbá tétele érdekében. A tőlük kapott elismerő és megerősítő mondatok adták a lendületet ahhoz, hogy akár trénerként is kipróbáljam magam.
A képzést sikeresen elvégeztem, kipróbáltam magam élesben, és ezek az emberek bíztak bennem, és lehetőséget adtak, hogy átadjam a megszerzett tudásom és általam gyakorlatban alkalmazott technikákat az érdeklődő pedagógusoknak.
Az eredményekért mindig meg kell dolgozni. De nem mindegy, hogyan teszed ezt. Hogy látod-e értelmét annak, amit csinálsz, ég-e a belső tűz, ami visz előre, vagy csak belefásulva teszed a dolgod. Minden képzést egy nagyszerű folyamatként élek meg, kihasználva minden pillanatát.
Mesélj nekünk arról, hogy mit csinál egy tréner ebben a programban és milyen tapasztalataid vannak azokról, akik a tréningekre jelentkeznek?
Csak remélni tudom, hogy elősegítem a képzésen résztvevő pedagógusok fejlődését, és támogatom őket lehetőségeik felfedezésében és kiaknázásában.
Elméleti tudásom átadása mellett, gyakorlatra alapozott módszertannal vértezem fel őket.
Együttműködésünk során segítek abban, hogy elérjék kitűzött céljaikat. Akik szakmai fejlődésükben elakadtak, vagy éppen a kiégés határán vannak, azoknak mutatok új utakat.
Ha egyensúlyban vagy önmagaddal, az nem azt jelenti, hogy az életed tökéletes, problémamentes, hanem azt, hogy megtanulod értékelni azt, amid van, és kihozni a legjobbat a lehetőségeidből. Egyáltalán észreveszed a lehetőségeket.
Más helyre kerül a fókusz. A „miért nem” listák helyett a “hogyan”-ra kell fókuszálni. Erre tudatosan lehet figyelni.
Kiknek ajánlanád a programot és különösen kiknek azt, hogy képezzék tovább magukat?
Minden pedagógusnak ajánlom ezt a programot az élményszerűség miatt, hogy mindent az élmények útján érünk el, az élmény kelti azt a jó érzést, az elégedettséget, a pozitív érzelmeket, ami aztán tartósabb örömhöz is vezet. A képzés adta tanulási élmények megerősíthetik az elhivatottságot a gyerekek és önmagunk boldogságra való képességének fejlesztése iránt.
Hiszek abban, ha látjuk magunk előtt a célt, és aktívan teszünk érte, még nehezített pályán is képesek vagyunk elérni. Imádom ezt az idézetet:
„Láttam rózsát, amely a sziklán kelt,
csúf embert, kinek a szíve végtelen,
s gebét, amely a versenyen kupát nyert.
Tehát reménykedem.”
(John Masefield (Faludy György fordítása)
