Lelki problémáink az evolúciós pszichiátria tükrében
Dr. Kapitány-Fövény Máté klinikai szakpszichológus, adjunktus a Boldogság Világnapi konferencia előadója most nyári könyvajánlónk keretében hívja fel a figyelmet a Rossz érzések jó okkal című könyvre.
Vannak tudományos ismeretterjesztő könyvek, amelyek valóban képesek gyökeresen új megvilágításba helyezni egy-egy problémát, vagy éppen olyan szeletet mutatni a világból, amelyre mindaddig nem volt rálátásunk. Számomra ilyen könyv volt Jared Diamondtól a ’Háborúk, járványok, technikák’, Tomáš Sedláčektől ’A jó és a rossz közgazdaságtana’, Irvin D. Yalomtól az ’Egzisztenciális pszichoterápia’, és pontosan ilyen könyv Randolph M. Nesse rendkívül olvasmányos, közérthető műve is. Az idén 73 éves szerző jelenleg az Arizona Állami Egyetem professzora, és ami sokkal fontosabb, az evolúciós pszichiátria egyik megalapítója.
De mivel is foglalkozik az evolúciós pszichiátria, és hogyan formálta át (vagy legalábbis árnyalta jelentősen) a mentális zavarokról kialakult szakmai képet? Hogyan tud segíteni annak megértésében, miért maradtak fenn évezredeken át olyan kínzó érzések, mint a szorongás vagy a lehangoltság? Másként szólva: mi szükségünk van nekünk rossz érzésekre? Ehelyütt csak röviden keressük a válaszokat a fenti kérdésekre, éppen csak kedvcsináló gyanánt, mert akit valóban érdekel a téma, az olvassa el Nesse remek könyvét.
Az evolúciós pszichiátria egyik legfőbb megállapítása, hogy minden olyan emberi tulajdonság és emóció, ami kiállja az idők próbáját, és velünk, bennünk marad, valamiféle funkcióval bír, ilyen értelemben pedig adaptív, vagyis hozzájárul alkalmazkodásunkhoz.
A szorongás például olyan beépített riasztónk (vagy ahogyan Nesse hívja, „füstdetektorunk”), mely képes előrejelezni jövőbeli fenyegetések, veszélyhelyzetek bekövetkeztét, de legalábbis felkészít minket arra, hogy miként tudjuk megelőzni ezeket. Ha törzsfejlődésünk során nem maradt volna fenn a szorongás – és az ennek megéléséhez szükséges neurobiológiai apparátus -, bizony meglehetősen védtelenül állnánk szemben a világ kihívásaival. A gond mindig akkor kezdődik, amikor egy-egy evolúciósan megágyazott sajátosság kilép eredeti medréből, és túlfut, kontrollvesztetté, eltúlzottá – és ilyen formán diszfunkcionálissá válik.
Nesse könyve négy nagy részre osztva, összesen tizennégy lebilincselő fejezeten át kalauzol végig minket az evolúciós pszichiátria ösvényein (közben szemléletes, saját praxisából is származó esettanulmányokkal illusztrálva a bemutatott elméleteket), hogy olyan jelenségeket és nehézségeket mutasson meg nekünk teljességgel új köntösben, mint a bűntudat, a gyász, a szexuális problémák, az evészavarok, a szkizofrénia, az autizmus, és a szerhasználat. Miközben a könyvet olvassuk, nem egyszer támadhat olyan érzésünk, hogy végre világossá válik valami, ami eddig csak homályos megérzésként motoszkált bennünk. Mintha kinyílna az ajtó, aminek eddig a kilincsét kerestük. Számomra az igazán jó elméletek, meglátások éppen ilyenek: annyira egyértelműek és tisztára csiszoltak, hogy már-már a trivialitás határát súrolják. Egyszerűen csak kezünkbe adják a végső darabot, amitől összeáll a kép.
Ez nem egy a tucatszámra gyártott „öt biztos lépés a boldogsághoz”, vagy „olvasd el és instant önismeretet nyersz” típusú könyvek kupacából. Nesse könyve valóban szemléletformáló, és emellett tudományosan is megalapozott. Nem mellesleg pedig kitűnően rímel az idei Boldogság Világnap Konferencia jelmondatára: „Nehézségből fejlődés, veszteségből nyereség”. Ha elolvassuk, megértjük, miként tekinthetünk erőforrásként életünk kihívásaira. Ez pedig nem kis szó.
(HVG Könyvek, 2021.)
